Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Székely ezermesterekEgy kihalt szakma újjáélesztése

2017. szeptember 7., csütörtök, Riport

Az olaszteleki Nagy György kovácsmester nevét ma már szinte mindenki ismeri – nemcsak Háromszék-szerte, de a Kárpát-medencében is. A hírnév mögött mindenekelőtt rengeteg munka áll, de a székely emberre olyannyira jellemző makacsság és kitartás is kellett ahhoz, hogy egy kicsi erdővidéki faluban bármiféle reklám nélkül a legkülönfélébb helyekre kerülő, míves kovácsmunkák készülhessenek. A teljesség igénye nélkül csak néhányat soroljunk fel Nagy György munkái közül: a baróti református templom kerítése és kapuja; a székelyudvarhelyi művészeti iskola nagy csillárja; a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly által tervezett mellvédrácsa és lámpái; a székelyszáldobosi református templom három nagy csillárja; a szentkatolnai kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kapuja; a sepsikőröspataki Kálnoky-kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi kulcsosház cégére; az olaszteleki Daniel-kastély kerítése, kapuja és lámpái; a brassói Fekete templom néhány vasmunkája. És szintén Nagy György nevéhez fűződik a kovácsmesterek székelyföldi találkozójának kiötölése és megvalósítása – ennek harmadik kiadására épp a hétvégén kerül sor Sepsiszentgyörgyön.
 

Inasévek
Ha jól emlékszem, a Székely Nemzeti Múzeumba készített első munkája, a lépcsőkorlát kovácsoltvas díszítőelemeinek helyére kerülésekor beszélgettünk első alkalommal. Csendesen állt a háttérben, nem várt dicséretet, csak a szemében látszott a büszkeség. Ami elsősorban annak szólt, hogy Kós Károly tervét valósíthatta meg, és csak másodsorban a szépen kivitelezett munkának. Azóta sokat találkozunk, időnként beszámol arról, hogy mit dolgozik éppen – az elismerésekről szerényen hallgat. Pedig olyanban is van része: a kovácsversenyeken nyert díjak mellett tavaly év végén elnyerte a népi iparművészi címet is. Számára azonban minden díjnál fontosabbak a míves munkáiban gyönyörködő tekintetek.
Nagy György örökölte a mesterséget. Édesapja is kovácsként dolgozott Olaszteleken, hogy falusi mesterembernél többre nem vihette, arról a kor tehet. A kommunizmus éveiben a kovácsolás holtvágányra került szakmává vált, és csak azért nem halt ki teljesen, mert a mezőgazdaság számos részterületén szükség volt rá – és van a mai napig is. Nagy Györgynek azonban hosszú utat kellett bejárnia a lópatkolástól a díszkovácsolásig.
– Szerencsés embernek mondhatom magamat, vagy talán a jóisten akarata, hogy úgy nőttem fel, hogy a házból ahogy kiléptem, a kovácsműhelyben téblábolhattam. Édesapámnak már a hetvenes években műhelye volt otthon, mert ő a kisipari szövetkezetnél dolgozott, de a kollektívben nem volt kovács, ezért pártunk és kormányunk tudott róla, megtűrték, nem is zaklatták, de csak azért, hogy délután elvégezhesse a kollektívlovak vasalását, és amellett a magánembereknek is dolgozott természetesen. A falusi kovácsműhelyekben a kovácsnak mindent kellett csinálni: lópatkót, ajtópántot, sarlót, amire a mindennapi életben szükség volt. Édesapámnak a szívügye a szekérkészítés volt. Egy felvasazott szekéren a szakma minden alapja megvan. A lőcsvasalatok, a lajtorjavasalatok, a fellépők, a felhőcpálca, a lőcsküpük díszítése, nem beszélve a járomláncról, ahol minden láncszemet szépen meg kellett csavarni, ezeket mind láttam és megtanultam.
– Miért kellett minden szekéralkatrészt díszíteni?
– Azért, mert az emberiségben mindig volt igény arra, hogy ami körülötte van, az szép legyen. És ahhoz, hogy szép legyen, díszíteni kellett. A díszítések pedig egyénre szabottak, kinek milyen volt az elvárása és a kovácsnak milyen volt a szépérzéke. Voltak finomabb kezű és durvább kezű kovácsok, ki mennyire tudta finoman kidolgozni a munkáját. Így indultam el édesapám mellett a pályán, s a jóisten adottságával, amivel megáldott engem, és a szakma szeretetével minden kapu nyitva volt a mesterség felé.
– Nem is volt tehát kérdéses, hogy mi leszel?
– Nem, pedig amikor én választottam a kovácsszakmát 1988-ban – akkor végeztem a tíz osztállyal –, akkor az, hogy valaki maszekként dolgozzon, szóba se jöhetett. Édesapám a fordulat után, 1990 januárjában váltott iparengedélyt. Akkor volt, hogy Baróton megnyílt az első magánvendéglő, a Crama. Jött a tulajdonos sarkokat rendelni a cserefa ajtókra, édesapám munkában volt, én otthon délelőtt. Gondoltam, én egy sarkot megpróbálok elkészíteni, ha sikerül, jó, ha nem sikerül, legalább nem látja, mert különben leszidott volna. Megcsináltam egy sarkot két délelőtt, kirajzoltam, de nem mutattam neki semmit, jött haza második nap délután, előveszem a sarkot, s azt mondja, na, fiam, akkor a többinek is neki kell állni s meg kell csinálni.


Egyik munka a másik után
– Amikor azt mondja a mester, innen tovább csak csinálni kell, az azt jelenti, az inas az iskolát kijárta. Azelőtt is kovácsoltál magadra, vagy csak segítettél édesapádnak?
– Tizennégy éves koromban önállóan a lovat patkoltam. Tizenkilenc éves voltam, amikor katonának berukkoltam, Brassó mellett, Vledényben voltam egy lőszerraktárnál, betettek a kazánházba, egész nap nem volt semmi dolgom. Unalmamban olyan szekeret csináltam, azzal a lehetőséggel, ami ott volt, hogy amikor meglátták, két hétre küldtek haza. Nekem az ilyesmi nem jelentett gondot, akkorra már megtanultam önállóan dolgozni. 1994-ig édesapámmal ketten dolgoztunk, akkor ő egy infarktus során meghalt. Nehéz volt feldolgozni, napközben a műhelyből hiányzott, este a ház üres volt, volt egy olyan éves kilengésem, nem különösebb, mert végeztem a dolgomat, csak éjjel nem ültem otthon, sokszor egy hétig nem aludtam.
– Mi mozdított ki a holt­pontról?
– 1996-ban megismerkedtem Enikővel, 1997 szeptemberében elvettem feleségül. Láttam, hogy a mezőgazdasági munkából a műhelyt fenntartani nem lehet, az emberek kezdtek gépekre átállni, és akkor kezdtem a díszmunkák felé átlépni. 1998 elején jött Barótról valaki, hogy szüksége lenne a régi vaskapujához hasonló kerítésre, elvállalom-e. Mondtam, természetesen, akkor ez nekem már nem jelentett gondot. Mindig volt meglátásom, amikor valamit kell csinálnom, látom magam előtt azt, amit el kell végeznem. Elkészítettem a kerítést, és akkor érdekes módon a felső szomszéd azonnal kaput rendelt. Következett az alsó szomszéd, kaput rendelt kerítéssel. És így szép csendben egyik munka a másikat hozta. Mindig arra törekedtem, hogy a kuncsaft elégedett legyen, nem volt sehol reklámom, azt gondoltam, ha egyik munka tudja vonzani a másikat, az úgy jó. Tudom, ma ez nagy dolog, a reklámon múlnak vállalkozások, de én nem erre mentem.
– Van-e kedvenc munkád?
– Itt van az öt ujjam, egyik vastagabb, másik kisebb, melyiktől lehetne megválni? Mindegyik munka pont olyan szép és olyan kedves. Két egyforma munkám nincs. Mindeniknek más a munkamenete, más a stílusa, más a formája, és mindig más a kihívás. A munkáknak a szépsége a kidolgozástól van. Nem mindegy, hogy lézerrel kivágod azt a formát, vagy kirajzolod és szépen kivágod. Amikor a vágót beleütöd, az az anyagot megnyomja kétfelé, az már ad egy felületet, amely eltért az iparitól. Az már kézi munka. A régi vasakon is nem azért szépek a felületek, mert régi, a vas nem öregedik meg. Mint a fának a szála, a vasat is, ahogy formálod, ahogy nyújtod, az szépen ereket alakít magának. Ezért van az, hogy például egy kerítésszakaszban, ahol a laikus ember csak egy egyenes, négyzet keresztmetszetű rudat lát, az mégsem a boltban megvásárolt félkész termék, azt végig kell kovácsolni, mert ilyenkor a molekulák tömítődnek az anyagban, így lehet időtállóvá tenni. A felületi oxidáció mindig is meglesz, de a rozsda nem tud mélyen behatolni.


Elégtétel a léleknek
– A mesterség csínját-bínját megtanultad jórészt édesapádtól, de rengeteg elméleti dolgot is tanulmányoztál, utánanéztél.
– Én azt tartom, hogy muzsikálni tisztán kottából lehet. Ahhoz, hogy az ember napirenden legyen dolgokkal, könyvek kellettek. Régi szakkönyvek, leírások formáról, stílusokról, technikai megoldásokról, erre mind szükség volt. És rengeteget jártam külföldre szakmai rendezvényekre, voltam Lengyelországban, Magyarországon többször, Bécsben, rengeteg kiváló szakemberrel ismerkedtem meg, egyetemi tanárokkal, mert külföldön tanítják az egyetemeken a kovácsolást. Ha az ember valamit szeret csinálni, az olyan, hogy beleül egy csónakba és a víz viszi tovább.
– Nem elég beleülni a csónakba, előbb ki kell evezni a víznek abba a sodrásába, amelyik már visz tovább, aztán már csak irányítani kell a csónakot.
– Erdővidékről, egy kicsi faluból, a létra legalsó fokáról kellett elindulni a mindennapi munkákkal, utána következtek a díszműmunkák, és ott is lassan, a létra fokán szépen, biztosan menegetni előre, hogy amikor elértem azt a pontot, hogy az édesapám műhelye már nem megfelelőnek tűnt, akkor készítettem magamnak a kornak megfelelő hagyományos műhelyt. Az édesapám szerszámait kibővítve egy kovácsműhelynek készített tárgyak gyűjteményével létrehoztam egy bemutató jellegű, hagyományos kovácsműhelyt, és így szép apró léptekkel, egyik munka a másikon, a tisztességes és a tiszta munkák mindig hozták a gyümölcsüket.
– Közben jöttek az elismerések is.
– Magyarországon nagyobbak a lehetőségek, 2010 óta a Hagyományok Házánál folyamatosan zsűriztetem a munkái­mat, és tavaly év végén erre megkaptam a népi iparművészi címet, ami nem több, nem kevesebb, mint egy elégtétel az embernek a lelkében, mert ez egy hivatalos elismerés.


Megismertetni és megszerettetni
– Hogyan született a székelyföldi kovácstalálkozó ötlete?
– Több külföldi rendezvényen való részvétel után sokat gondolkodtam, hogyan lehetne létrehozni itt is egy ilyen dolgot. És miért. Mert ma mindenki kovács. Ez egy kihalt szakma, az embereknek nincs, ahonnan tudniuk, milyen az igazi kovácsmesterség. A kirakodóvásárokon ott van a lézerrel kivágott forma, ráhegesztve egy darab cső, abban mi a kovácsolás? Ez motivált egyik felől, másfelől, hogy haragszunk, amiért a fiataljaink nem akarnak szakmát tanulni, de miként tanuljanak szakmát, ha csak azt tudják, hogy a kovácsszakma füstös, poros, sokat kell dolgozni, meleg van? Nem látják a szakma szépségét, szabadságát, kihívását. Ott voltam egyszer a Park vendéglőben, mondtam Kovács Istvánnak kicsit komolyan, kicsit komolytalanul, milyen jó kovácsrendezvényt lehetne csinálni itt a parkolóban. Erre ő, hogy valósítsuk meg, a szállást és a helyet biztosítom. Így jött létre az első kovácsmester-találkozó, mert az jutott eszébe, ha kovácstalálkozót hirdet meg, ami Kovács nevezetű van, mind megjelenik.
– Egyetlen rendezvénynek indult, vagy benne volt a folytatás lehetősége?
– Ez úgy volt, mint a székely mondás, hogy fogjuk meg s vigyétek, de nem épp úgy. Amikor felmerült, hogy jó volna megvalósítani, mindenki odaállt. Jött Gazda Enikő, Damokos Csaba, s így sorba, egy adott pillanatban olyan kör alakult ki, hogy mindenki csinálta a jó cél érdekében. Ami nekem a legfontosabb volt, hogy színvonalas szakemberek jöjjenek, s a kiállításon ha valaki végigmegy, tudjon gyönyörködni azokban a tárgyakban, tanulja meg felismerni a kovácsoltvas tárgyakat. Aztán a visszajelzések adták azt a szikrát, amire tovább szükség volt. A szentgyörgyi polgármesteri hivatal segítsége is kellett, mert nemcsak felkarolták a kovácsmester-találkozót, hanem lehetőséget adtak a fejlődésére. Ha nem állnak oda a másodikra, nem tudtuk volna továbbvinni. Most elértünk arra a pontra, hogy a rendezvény kikerült a főtérre, ahol a helye van.
– Volt olyan ötleted is, hogy a kovácsmester-találkozók után valami több is maradjon a városnak, mint egy szép emlék, konkrétan egy ilyen alkalommal egy napóra elkészítésére gondolok.
– Még nem nőttünk addig, lassan lehet lépni, annak hely, engedélyeztetés kell. Ellenben mintegy a rendezvény melléktermékeként megalakult a romániai kovácsok egyesülete vagy céhe, nincs hivatalosan bejegyezve, nem is ez a lényeg, hanem hogy ez is Sepsiszentgyörgyhöz köthető, nem Bukaresthez, nem Temesvárhoz.
 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 589
szavazógép
2017-09-07: Család - Puskás Attila:

Orvosi somkóró (Erdő-mező ajándéka)

Az orvosi somkóró (Melilotus officinalis, román neve: sulfina) a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozik, és már neve is jelzi szerepét a népi gyógyászat terén.
2017-09-07: Közélet - :

Budapest kiáll az erdélyi magyarság mellett (Marosvásárhelyi iskolaügy)

Több ezren tüntettek tegnap délután Marosvásárhelyen a megszüntetés határára jutott helyi Római Katolikus Gimnázium védelmében. Az iskolaügy immár államközi üggyé fejlődött, ugyanis Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma tegnap berendelte a román nagykövetet, közölve Marius Gabriel Lazurcával: Budapest úgy döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe való jelentkezésének támogatását. A román külügy válasza nem késett: Romániában nem sérülnek a magyar kisebbség vagy a római katolikus közösség oktatási jogai, a magyar kormányzati állásfoglalást ezért a magyarországi választási kampány megnyilvánulásának tekintik.