Háromszék egyik legtöbb embert foglalkoztató cége, a Bertis Kft. tulajdonosa úgy közéleti ember, hogy közben kerüli a kirakatot. Berszány Tiborral a sikerhez vezető kanyarokról, diétáról és perspektívákról beszélgettünk.
– Foglalkoztatja a gondolat, hogy mi lesz a cégével, ha egyszer majd kénytelen lesz lelépni a színpadról?
– Igen, foglalkoztat. Tudatosan építem úgy a cégemet, hogy működésében független legyen a személyemtől. Hogy ne fordulhasson elő leállás, ha valami történne velem, hiszen kilencszáz munkatársról van szó, akiknek élete közel kilencszáz család sorsát befolyásolja. Felelőtlenség volna olyan mértékben szorítani a gyeplőt, hogy ha kiejteném a kezemből, a produkció is szétessen. Visszavonulásban még nem gondolkozom, túl aktív vagyok én ehhez képest. Viszont igyekszem úgy alakítani a gyermekeim sorsát, hogy valamelyikük egyszer átvegye az örökömet. De ha nem, akkor sincs nagy baj, olyan képzettségű és elkötelezettségű felső vezetőim vannak, akik képesek zökkenőmentesen működtetni a céget.
– A vállalat futó szerződéseinek hány százaléka Berszány Tibor-függő?
– Természetesen valamennyi szerződés az én aláírásommal lép érvénybe, de már korántsem valamennyi szerződést én alkuszom ki, kötöm meg. Persze sok ilyen megállapodás az én korábbi kapcsolataimra épül, de jócskán akad új cég is. A Bertis mint nagykereskedő öt megye több mint 1400 cégének beszállítója, e szerződéses partnerek 90 százalékának megléte már a munkatársaimat dicséri, miután az 1992-es indulásunkkor létező cégek jelentős része lemorzsolódott azóta. Huszonöt év munkájának gyümölcse, hogy ma mindenkinek megvan a maga kompetenciája, két-három éve kiszállhattam az operatív munkából, és a fejlesztésekre tudok koncentrálni: új üzletek, vendéglők nyitása, korszerűsítése, ingatlanbefektetések. De ezekben a kérdésekben is konzultálok a három-négy fős vezetői csapatommal.
– Idén huszonöt éves a Bertis cég. Töretlen ívű sikertörténetről beszélhetünk, vagy azért akadtak nehéz pillanatok is?
– Attól függ, miben mérjük a sikert. Ha teljesítményben, folyamatos fejlődésben, a munkatársak számának növekedésében, akkor tekinthetjük töretlen ívűnek. De nyilván voltak nehézségeink is, egy alkalommal olyan nagy összeget veszítettem egy meghitelezett olaszteleki cég bukásával, hogy a puszta létünket is veszélybe sodorta. Ez a 2000-es évek elejére datálható pillanat olyan mélypontot jelentett, hogy két napon át ki sem mentem a házból, a „hogyan tovább?”-on tépelődtem. Egy banki hitelkonstrukció segítségével lábaltunk ki abból a helyzetből, egy éven át csak a törlesztésbe termeltünk és értékesítettünk. Azóta jobban odafigyelek, hitelbiztosítást kötök, ami bizonyos mértékig garantálja a befektetett pénzemet.
– Mennyire hasonlít ma ahhoz az üzletemberhez, aki huszonöt évvel ezelőtt volt?
– Mindig is tudatosan élő és gondolkodó ember voltam, akinek azonban voltak álmai, és tett is azok megvalósításáért. Volt például egy olyan álmom, hogy egyszer majd száz munkatársam lesz – kilencszázról még csak nem is álmodtam soha. Megvoltak az erkölcsi elveim, normáim, amelyektől soha nem tértem el. Mára talán bölcsebb lettem, toleránsabb, megértőbb, még a cégekkel szemben is. Túl vagyok a fiatalság hevességén.
– A fiatalságon túl mi jelentette annak idején az induláshoz szükséges alaptőkét?
– A két kezem és a fejem. Az anyósomék lakásával garantáltunk az első, egymillió lejes banki hitelért, amely után a lej összezuhanását követően 150 százalékos kamatot is fizettem. Olyan eset is volt, hogy a reggel megvásárolt, ugyanazon az árrésen eladott áru bevételéből másnap reggel már nem tudtam megvenni ugyanazt a mennyiséget. Bankhitelből kezdtünk, hitelből építkeztünk, mert mindig fejlesztettünk. Négy éve mondhatom magaménak a saját lakásomat, azaz már nem számít banki garanciának. A hitelterhek ellenére azonban mindig nyugodtan aludtam, mert egyetlen hitelből származó lejt sem költöttem magamra, olyan befektetéseket finanszíroztam, amelyek hamarosan termeltek, vagy árut vásároltam, a cégbe fektettem, és ez mindig biztos hátteret jelentett.
– Felmerült önben valaha a gondolat, hogy be kellene húzni a kéziféket, talán nem kellene tovább nőni, kísérteni a sorsot?
– Nem, mert egy keveset mindig fejlődni kell. Az üzleti élet is – akár a természet – ciklikus, addig nincs baj, míg az ember képes tartani a felmenő ágat. Ha viszont hosszabb ideig nem képes továbblépni, fejlesztés nélkül óhatatlanul lefelé vezet az út. A plafonálódást megelőzendő igyekszem minél feljebb tolni ezt a felmenő ágat. Természetesen jóval több ez, mint amit az egyéni szükségleteim diktálnak, de szeretem, amit csinálok, és amíg ilyen jó munkatársakat találok, vinnem kell tovább, mert ez jó régiónknak, városunknak, a munkatársak köré tömörülő több száz családnak.
– Egy folyamatosan fejlődő cég életében mindenképpen elérkezik az a pillanat, amikor a tulajdonos már képtelen egyedül kézben tartani, ellátni valamennyi feladatot. Ön hogyan kezelte a helyzetet, amikor el kellett engednie a „gyermek” kezét?
– Első fázisban erős a félelem, hogy más nem tudja ugyanolyan jól csinálni, mint én – ezt sok vállalkozó kolléga érezte és vallja. Van igazság benne, de dönteni kell: vagy saját kezemmel csinálom, ám annak mennyiségi korlátai vannak, vagy elfogadom, hogy a feladatok egy részét leosztom, mégha a munkatárs nem is teljesít az általam elvárt minőségben. Ezen úgy próbálok javítani, hogy megpróbálom megtanítani, motiválttá, felelőssé tenni, hogy úgy dolgozzon, mintha saját magáért csinálná. Ezek azok a kérdések, amelyeket elsősorban tudatilag kell lerendezni, és ebben sokat segíthet a felismerés, hogy a váltás révén nagyobb mennyiségű munkát vagyunk képesek elvégezni, én meg igyekszem korrigálni az esetleges hiányosságokat.
– Hol jelentkezik a bizalmi, illetve bizalmatlansági tényező? A „jaj istenem, nehogy átverjenek” félelme?
– Eleve nincs bennem ilyen érzés, mindenkihez bizalommal közeledem. Persze engem is be lehet csapni – de csak egyszer. Talán az emberismeretemnek, a jó sorsomnak köszönhető, hogy többnyire olyan munkatársakkal találkoztam, akik viszonozták a bizalmat. Enélkül nem is lehet céget építeni, csak abban az esetben, ha ez a kapcsolat kölcsönös.
– A folyamatosan önképző vállalatvezetők meglehetősen szűk kategóriájába tartozik. Örökös tanulási vágy munkálkodik önben, vagy emberi érés eredménye, felismerése ez a késztetés?
– Mindig kíváncsi természet voltam, igyekeztem megérteni az engem körülvevő dolgokat: fotóztam, tévészerelést, elektronikát tanultam, zenéltem. Bármi felkeltette a figyelmemet, kézbe vettem a szakkönyvet, igyekeztem megtanulni az alapokat. A húsiparban ugyan voltak családi-gyermekkori indíttatásaim, de a szakma ipari, technológiai részét meg kellett tanulnom. A pékség, a cukrászat beindítását megelőzően hasonlóképp jártam el. A minőségi problémák megoldásában ma is részt veszek a szakemberekkel együtt, ugyanakkor nem dobunk piacra olyan terméket, amelyet ne kóstoltam-kóstoltunk volna meg. Ha nincs amolyan „még kell” íze, nem kerül piacra. A tanulás ma – közel nyolc éve – elsősorban a vezetéstudományra vonatkozik: emberek kezelése, alkalmazás, interjútechnika, szervezés. Két-három éve a középvezetőimet is képeztetem, de a munkások, eladók közül idén tavasszal közel hatszáz alkalmazott is részt vett különféle képzéseken. Mert vallom, hogy csak képzett, az elvárások iránti megértéssel rendelkező munkatársakkal lehet előrelépni.
– Fogyasztja a cége termékeit?
– Természetesen. Amikor Románia uniós tagságával egy időben felmerült a húsfeldolgozók EU-s konformitásának bevezetése, választanunk kellett, hogy maradunk a Mező utcai kis üzemben, vagy előre menekülünk. Aztán hatalmas banki hitellel megépítettük Háromszék első uniós normáknak megfelelő húsfeldolgozóját, átadásakor pedig összehívtam az embereket, és azt mondtam nekik: olyan termékeket gyártsunk itt, amit én és önök, illetve családtagjaink nyugodtan megehetnek. A kérésem azóta is változatlan. Valamennyi termékünket szívesen fogyasztom, persze nekem is vannak közöttük kedvenceim. Nem titok, sok hentesárut az úgynevezett Mechanically Deboned Meat (MDM) – csirkebőr, egyéb olcsó alapanyagok őrleménye – alkalmazásával készítenek, csak így lehet ötlejes párizsit gyártani. Ez az anyag azonban az én egységeimben soha nem fordult elő, valamennyi termékünk korrekt ár-érték arányt képvisel.
– Annak ellenére, hogy deklaráltan húsevő, nem nagyon látni önön plusz kilókat. Hogyan csinálja?
– Azért korántsem vagyok annyira fitt, amennyire szeretnék. Nem mozgok eleget, az életmódom és az életkorom miatt pedig egyszer csak kilencven kilót mutatott a mérleg, és az élettani mutatók tekintetében is meghaladtam a normális tartományt. Orvos barátaim javaslatára kezdtem dietetikushoz járni, egy szénhidrátmentes mediterrán diéta segítségével sikerült javítani a helyzeten. A termékeim közül az édes süteményekről sajnos le kellett mondanom. Az egészségi állapotommal kapcsolatos pletykákkal, illetve a munkatársaim jóindulatú aggódásával én is szembesültem, de mindenki megnyugodhat: az egészségügyi mutatóim talán tizennyolc éves koromban sem voltak olyan jók, mint ma. De belátom, hogy a főnök látványos fogyása elbizonytalaníthatja a munkatársakat.
– Sikerei, sok helyen érzékelhető társadalmi szerepevállalása ellenére is ódzkodik attól, hogy túlságosan a kirakatban legyen. Mi tartja vissza?
– Legfeljebb annyiban tartom magam közszereplőnek, hogy a cégemben végzett munkám mellett tagja vagyok bizonyos szakmai társaságoknak, testületeknek. A politikai szerepvállalás tekintetében mindig egyértelműen elutasítóan fogalmaztam, amivel valószínűleg elejét vettem annak, hogy hasonló kérdésekben döntéshelyzetbe kerüljek. Az üzleti tevékenységem pedig egyelőre nem látta kárát a politikamentességemnek.
– Van-e ára a Bertis-birodalomnak?
– Az egyszerű válasz a nem. Azaz nem eladó. Felelősséggel tartozom az embereimnek, szeretném, ha ezt a produkciót még sok generáció vinné tovább. Ha valamiféle hiúság munkálkodik bennem, akkor az arra vonatkozik: milyen is lesz, ha majd százéves cégként lehet beszélni a Bertisről?
BERSZÁNY TIBOR
Sepsiszentgyörgyön született 1965-ben, édesapja asztalosmester, édesanyja könyvelő. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1982-ben, azt követően 1992-ig a családi asztalosműhelyben dolgozott. 1992 óta magánvállalkozó. Felesége, Emese egyben munkatársa is, két gyermek szülei.
