„Rég az ideje, hogy tanári pályám kezdetén azt írtam volt Hunfalvy Pálnak: szép, szép az urak nyelvészkedése, de az Istenért, fogjanak már egyszer olyan nyelvészkedéshez is, a mely hoz valamit a konyhára. Ide s tova harminczkét év telt el azóta, és ma is csak ott állunk. Vaskos köteteket írunk – már mint én, nem – arról, hogy melyik nyelvekkel rokon a mi magyar nyelvünk; nyelvtanokban és szótárakban ismertetjük a finn, ugor, mandzsu, csuvasz, török, tatár s még nem tudom, miféle más rokon vagy rokonnak állított nyelveket és sajátságaikat. (…) Egészben még is csak ott vagyunk ma is, hogy a ki magyarul ír, soha se bizonyos benne, hogy a nyelvtani idomokat helyesen alkotta, helyes értelemben alkalmazta, mondatait helyesen szerkesztette-e, vagy sem.
E sajnos állapotnak az az oka, hogy nyelvtanunk változtathatatlan alaptörvényei még nincsenek megállapítva, és ennek következtében nincs nyelvtanunk, mely kétségbevonhatatlan tekintélyével útba igazíthatna.
…Még szomorúbb az a kép, a melyet az iskoláinkban széltiben használt nyelvtanok és nyelvgyakorló könyvek nyújtanak. Mint ha éppenséggel arra törekednének, hogy a magyar nyelvérzék utolsó csíráját is rendszeresen kiöljék a magyar gyermekből…” (1886)
Ennél is csüggesztőbb, hogy Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótárában már sok évtizeddel Finály levele előtt földerítette nyelvünk természetét és ebből eredő jellegzetes működését. Az eredményt le is írták könyveikben! Gr. Teleki József: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és szólásmódok által (1816). Kresznerics Ferenc: Magyar szótár gyökerészettel és deákozattal (1830–31). Természetesen nyelvtankönyvek is születtek: Vörösmarty – az Akadémia kérésére – Német–magyar és Magyar–német nyelvtankönyvet készített német ajkú polgáraink részére (1832). Fogarasi János: A magyar nyelv metaphysicája vagy a betűknek eredeti jelentése (1834). Ugyanő: Művelt magyar nyelvtan elemi része, 1843. Czuczor Gergely az Akadémia megbízásából szerkesztette A magyar nyelv rendszere című alapvető nyelvtankönyvet (1846).
Tudósaink és tudós íróink tehát elemezték és megállapították „nyelvtanunk változtathatatlan alaptörvényeit” – más kérdés, hogy e tudás finoman szólva jégre került.
Fogarasi János mutatta ki először magyar nyelvtanában, hogy „a hangsúly mindig a gyöktagra esik”. Ez nem formai, hanem szellemi elem: a lényeget hangsúlyozzuk, a gyökben lakó alapjelentést. Ezt a megállapítást igazolja, hogy a hangsúly időközben átcsúszott az igekötőre, mivel azt – a XIX. század első felének vége óta – egybeírjuk a szóval, és az mintegy magához ragadja annak értelmét. Pl. ül: átül, leül, fölül a magas lóra, fölül a hazugságnak stb.
Fogarasi II. törvénye rögzíti a mondathangsúlyt: mivel mondataink szórendje meglehetősen szabad, a lényeges szót az állítmány elé helyezzük. Ezért mondataink – a kérdő kivételével – szintén ereszkedő lejtésűek. Ez nem formális, szűken vett „nyelvtani” levezetés eredménye, hanem gondolati, ha úgy tetszik, észjárási, filozófiai elv.
Érdemes megjegyezni, hogy a két hangsúlytörvény észjárása közös.
Mit tegyünk, ha így van? Ha így beszél a vasi, a bácskai, a palóc, a széki, a székely meg a többi magyar? Ha mindnek bántja a fülét némely nyelvtársunk, köztük hivatásos beszélők: rádió- és tévészereplők „éneklése”, midőn a szavakat összevissza csavargatva, olykor éppen a szóvégeket fölkunkorítva kínozzák anyanyelvünket?
A két Fogarasi-féle hangsúlytörvény általános érvényű: a lényeg, a legfontosabb közlendő uralkodik az eredeti magyar gondolkodásban és kultúrában, a néptáncban és népzenében, címzésben, névadásban, keltezésben stb. Száz éve még tananyag volt a két Fogarasi-törvény…
Miért maradt ki nyelvünk működését meghatározó más fölfedezésekkel együtt? Miért készülnek olyan nyelvtankönyvek, amelyeknek tudománya zavaros és magyartalan?
A borotvaeszű Hunfalvy megtanulta, hogy „nyelvében él a nemzet”. Tehát a nyelvét kell megölni. Eleven hagyatéka szerint Magyarországon anyanyelvünk belső természetének vizsgálata tilos, mert magyarul érteni, gondolkodni veszélyes. Csoda-e, ha nyelvtanunknak nincs köze nyelvünkhöz, ha azt kell tanítani róla, amit se diák, se tanár nem ért, s ezért utál?
Finály professzor panasza 130 éve hervadatlan!