Középkorú úriember játszott okostelefonján éppen, aztán letette, szólt a kollégának, hogy – gondolom helyette – vállaljon egy utat, majd elindultunk. Még az első útkereszteződést sem értük el jóformán, amikor megszólalt az időközben helyére, a volán mögé biggyesztett mobiltelefon, a hívást viszont hosszú ideig nem sikerült fogadnia sofőrömnek, hiába próbálkozott, simogatta, pöckölte a képernyőt. Közben vezetett is, meg nem is, haladtunk, még ha lassan is, döcögősen vettük be a kanyart, valahogy elértünk a terelőútig, majd számtalan próbálkozás után az úriembernek végül sikerült visszahívnia ismerősét. Ráérősen, hosszasan beszélgettek, többek közt arról is, hogy miért nem sikerült korábban fogadni a hívását, s a „máskülönben, hogy vagytok”-jellegű párbeszéd még akkor sem maradt abba, amikor megérkeztünk a megadott úti célhoz. Sofőröm akkor sem volt hajlandó legalább füle mellől eltávolítani a készüléket, amikor megállította az órát és elkérte az utazás árát... Rosszul esett, bár szóvá nem tettem. Úgy éreztem, fölösleges lett volna – nem értette azt sem, miért tekintettem rá tétován, mielőtt végül kifizettem a 10 lejt.
Manapság majd mindenki szolgáltatásból próbál tőkét kovácsolni, megkeresni a mindennapiját – s ezzel nem is volna gond, csakhogy kevesen veszik a fáradságot, hogy viszonzásként tisztelettel, udvariasan közelítsenek az ügyfelekhez. Nem kell hízelegni, arra semmi szükség, de a legkevesebb az, ha a taxis eloltja a cigarettát, amennyiben vendég ül az autójába, kikapcsolja vagy megkérdezi, zavar-e a háttérben csilingelő nóta, s legalább addig nem szidja fennhangon az utakon közlekedő többi járművezetőt, amíg ki nem szállunk az autóból. Jóindulat kérdése csupán, s még az is megeshet, megtérül az udvariasság... Csak gyakorolni kell(enne).