Mi az Isten akarata? Az ember újból és újból felteszi ezt a kérdést. Sokszor szinte belegörcsölünk ebbe: Vajon a jó úton járok-e? Jézus, amikor ebben a dilemmában volt, mert neki is voltak kérdései, akkor ezt a valahova tartozás érzésével válaszolta meg. Őt ugyanis akkor, amikor ezt a mondatot elmondta, a saját családja szerette volna eltántorítani attól az úttól, amelyen járt. A házon kívül ott álltak szerettei, bent a másik szerettei? Hova menjen? Melyik az első? És mintha magának is azt mondta volna: elsősorban Isten családjába tartozom, elsősorban erre szeretnék rácsodálkozni.
Elsősorban azt a kérdést szeretném feltenni, hogy kicsoda, és nem azt, hogy micsoda. Ha Isten akaratát keressük, ha nem akarjuk elvéteni az utat, mégis egy másik kérdést kell feltennünk magunknak: el tudok-e csodálkozni Isten jelenlétén? Akarok-e vele időt tölteni úgy, ahogyan egy jó családban az ember egyszerűen szeret jelen lenni? Mert ez a közös jelenlét az ő megvalósult akarata. A családi lét. Óriási szabadságot ad, ha így tudjuk látni Isten akaratát. Nem kell lebénulnunk a döntések előtt. Nem kell azt hinnünk, rajtunk múlik az, hogy jó vagy rossz lesz az életünk. Ha Isten szeretetébe helyezkedem el, akkor túlságosan nagy baj nem lehet.
Luther Mártonnak van egy különös mondata, erről egy egész könyvön át értekezik: „A keresztyén ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek. A keresztyén ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek.” Ő is dilemma előtt állt akkor. Hogyan viszonyuljon ahhoz az egyházhoz, amely eltávolodott Isten eredeti szavától? Szabad-e neki kimondani olyan dolgokat, amelyek megbotránkoztatnak másokat? Vajon mindig mulya módon követni kell a másikat csak azért, mert az ő kezében van a hatalom? Vagy le kell dönteni az erőseket? Erre írta le ezt a kettős mondatot.
Mert a szabadság nem annak a kérdése, hogy a magam fejével egy dologról most mit gondolok, hanem az a kérdés, hogy hol vagyok, hogyan viszonyulok Istenhez és a többi emberhez. A gőgös emberrel szemben az a szabadságom, hogyha kimondom, független vagyok szándékától. De az alázatos embernek szolgáló szeretettel engedek még akkor is, ha nekem ez fáj. Tehát nem magamhoz képest vagyok szabad vagy szolga, hanem abban a rendszerben, vagy szebben szólva családban, amelyben Isten szabaddá tett. Nem a korláttalanság a lényeg. Nem a szabályokhoz való viszony, hanem az a jelenlét, ahogyan Krisztus történetében ma benne vagyunk. Isten akaratát csak a bátor, kiálló emberek találhatják meg. De Isten akaratát csak az alázatos, magukat megtagadó emberek találhatják meg. Ezt a kettőt csak akkor tudjuk egyszerre megélni, ha Isten családjába jól befészkeltük magunkat, ha figyeljük Krisztust, lessük mozdulatait és azokat követjük. Ámen.
Fekete Ágnes