Nézem a lábak és szívek dobbanását, a csizmaszáron megcsillan a fény (na meg az esőcsepp), a szoknyát haranggá feszíti a forgás, s a csattanó kezek ritmusa mintha rock-koncerten...
… nézem a készülődő arcokat, az izgalom enyhe pírja végigszáguld a száj szegletétől a kiugró járomcsonton át a szem sarkáig, a gondosan összerakott hajfonat lebbenése pedig átsugároz a kamaszfoltos legénypillantás üdeségébe...
… nézem az oldalára fektetett óriáshegedűt, amint hasában rejtett mély hangjait dédelgeti, hogy aztán egy vonóhúzással megreccsenjen a semmivel össze nem hasonlítható zengés, és továbbhullámozzon, összekapaszkodva jóval kisebb testvérével, ama háromhúrossal, na meg a futamokban kifogyhatatlan négyhúros harmadikkal (a prímával)...
… nézem a táncoló vonók leszakadt szőrének ingását, az áll alá szorított hangszerek sokasága mint teremtő folyó hömpölyög, a hang már nem is fontos (bár a mindig kiáradni akaró kíváncsiság kattintásra buzdít – ezek a kütyük mindenhol bezavarnak), mert ott van belül, ami oda született, még ha nem is anyaméhben, s ami ott szól, végig az utcákon, tereken, tánc- és sporttermek sűrűjében...
Nézem a forgatagot, és minden percet fel szeretnék idézni ama negyven évvel ezelőtti felismerésből, beleszédülésből, szembefordulásból, az együttlétből, amit megélni volt szerencsém…
… de csak néhány kép, helyszín, arc, kérdés, bizsergés a véraláfutásig csapkodott lábszáron, sajgás a cementre dobbantó talpon, ami úgy rögzült a memóriában, mintha beleégve...
… csak emlékfoszlányok, az előhívás kényszerében mintegy alulexponált fotó hívóáztatta felületén csak sejteni…
… pedig micsoda kezdet, micsoda felbuzogása, rendszerbe foglalása, tovább gyűrűztetése ama létformának, amely ott szunnyadt a feledésre ítélt ládafiában, aztán elemi erővel buggyant ki táncban, zenében, egymásbafogódzásban...
Nézem a forgatagot, s már nem is kívánom előhívni ama időette emlékfoszlányok szövetét, nem is akarom kutatni-keresni a miértek és a mertek összefüggéseit, a tettek (újraértelmezett) nagyszerűségét...
Nem kell a többi részlet, mert itt buzog előttem a ma bizonyossága, hogy újra és újra életre kelnek, sokszorozódnak a lábdobbanások, szoknyasuhogások, csapásolások sűrűjében születik a kamaszfoltos-copfos arcpirulás, megismételhetővé válik a megismételhetetlennek hitt újjászületés…
Mert az emlékek is csak akkor érdemesek éltető táplálékra, ha mások, a mindig utánunk jövők emlékét termékenyítik soha meg nem szűnő forgataggá.
