A környezet pedig, az Erdélyi Művészeti Központ által szervezett In memoriam Szilágyi Domokos című kiállítás – Plugor Sándor grafikái és kortárs művészek reflexiói – a szellemi-vizuális „keretet” biztosította. A vers, a zene és a képzőművészet nyelvén kapcsolódott össze két, az elmúlt és az éppen aktuális század gondolat- és képi világa. Kapcsolódott a nyitott, ám el-eltévedő tekintetekkel, a létezésre rácsodálkozó lélek rezdülései­vel, a mikor lesz vége fáradtsággal. Mindazzal, ami a tömény, az emberi létezés legmélyebb értelmét metaforákba, hangulatokba, képes beszédbe és bizarr ellentmondásokba tömörítő költemények univerzumából áradhat, és ami befogadható egy előadás erejéig. Egymást kiegészítve, de egymással feleselve, költészet, zene és képzőművészet nyelvén.
A kilenc alkalommal délelőtt, tehát tanórák alatt/helyett zajló események talán azért is emlékezetesek maradnak, mert az egyórás verskoncertet követő beszélgetések (rendhagyó irodalomórák) a miért tetszetten túl arra is keresték a választ: hogyan lehet, egyáltalán mi értelme beépíteni a költő(k) gondolatait mindennapjainkba? Miért lehet és kell – miközben mindannyian az egyediség és teljesség megszemélyesítői, zárt EGYségei vagyunk – a teljes nyitottságot megélni? A kíváncsiságot, hogy mit rejt egy verssor, mit mond – nekem és csakis nekem – egy installáció, egy grafika. Hogy a vers, az irodalom miért elsősorban művészet, csak azután (esetleg, bár korántsem kötelezően) tantárgy.
Találkoztunk fénylő szemekkel, de okostelefonon babráló kívülállósággal, rácsodálkozással, de hallgató értetlenséggel, a nyakcsigolyát bizsergető ámulattal, de legyintő mozdulattal is.
De találkoztunk. S a kötelék, bármilyen laza is, ott feszül az érzések, a beleborzongások, a megsejtések s talán a megértések viszonyrendszerében.
Találkoztunk több száz sepsiszentgyörgyi középiskolással. Nekünk, előadóknak igazi élmény volt. Hisszük, hogy mind­annyiunknak...