Amerikai népmese
Texasban élt egy öreg félkarú kecskepásztor, Pedrónak hívták. Ő mesélte ezt a történetet.
Pedro kitűnő vadász volt. Amikor a nyájat legeltette, akkor sem hagyta otthon puskáját, hanem rátámaszkodva álldogált a mezőn. Egy este éppen széttekintett a kis dombocskáról, s figyelte a nyáját, amikor észrevette, hogy az egyik kecske megtorpan, majd utána a többi is. A jó szemű Pedro hamarosan látta, hogy a dimbes-dombos legelőn prérifarkas sompolyog, majd eltűnik egy alacsony szikla tövében.
Pedro nem sokat gondolkozott, hanem célzott és elsütötte a puskáját. Ebben az időben még fekete puskaport használtak, amely nagy füstöt csinált. Amikor a füst eloszlott, nem látott semmiféle prérifarkast, sem elevent, sem holtat, pedig úgy vélte, hogy eltalálta az állatot. Pedro a keresésére indult: talált is egy kis sziklácskát, amelynek tövében a prérifarkast észrevette; amikor jobban szétnézett, látta, hogy a sziklácska egy barlang keskeny bejáratát takarja, ide vezettek a prérifarkasnyomok.
Benézett a barlangba, de itt csak sötétséget látott. Tudta, hogy ha csöndben marad, a prérifarkas hamarosan kijön a barlangból. Keresett hát olyan helyet, ahonnan szemmel tarthatta a barlang nyílását. Csakugyan nem kellett soká várnia, a prérifarkas óvatosan kidugta a fejét. Pedro újra elsütötte a puskáját, s ezúttal valóban eltalálta. Lenyúzta a bőrét, hogy beszolgáltassa, ugyanis nyár volt, s ilyenkor a prérifarkas bundája nem sokat ér, de a hatóságok szép pénzt fizettek az elejtett prérifarkasokért.
Pedro réges-régen legeltetett ezen a vidéken, de előzőleg sohasem vette észre a barlangot, amelynek keskeny bejárata a szikla és a bokrok közt volt. Zsebében volt gyufa, száraz leveleket is gyűjtött, és elindult, hogy körülnézzen a barlangban. Amint beljebb ment, a barlang egyre magasabb és szélesebb lett. Amikor már mélyen bent járt, meggyújtotta a száraz faleveleket, hogy jobban lásson. A barlang közepén halmocskát pillantott meg. Minthogy nem tudott rájönni, mi lehet az, belerúgott. A rúgástól elszakadt egy ócska zsák – ez volt a halmocska –, és aranytallérok gurultak elő a barlang poros talajára. Az aranytalléros zsák réges-régi idők óta itt lehetett már, mert szövete szinte szétfoszlott a levegőben.
Közelebb menve több zsákot is talált, amelyek már mind elrongyolódtak. Pedro megpróbált egy zsákot felemelni, de ahogy csak hozzáért, a zsák szakadt, és arany hullott a földre. Ahogy más is tette volna, Pedro kezdte zsebeit tallérokkal megtölteni. A száraz levelek nem sokáig égtek, ezért hamarosan a sötétben tapogatózott. Levette hát ingét, összekötözte az ingujjakat, hogy abba rejtse a pénzt, de mivel az ing is régi volt és lyukas, nem sokra ment vele, mindenfelé hullott a tallér.
Egyszerre rémülten figyelt fel: egy csörgőkígyó csörgése hallatszott a közelében. De úgy tűnt, mintha nem is egy, hanem száz csörgőkígyó csörögne körülötte. Ijedtében leejtette az inget, de abban a percben elcsendesedett minden. Újra meggyújtott egy halom levelet, és körülnézett, de sehol sem látott kígyókat. Megint felvette az inget a tallérokkal, és indult volna a barlang kijárata felé, amikor újra hallotta a félelmetes hangot. Visszafordult, mert úgy gondolta, ha az aranyhalom tetejére áll, akkor nem érik el a kígyók. Megint felkapta az inget, és jól hallotta a kígyók hangját. Amikor leejtette az inget, megint abbamaradt a csörgés.
Inkább otthagyta az inget az arannyal, ahol leesett, és menekült a barlang nyílása felé. A csörgőkígyók hangja azonban egyre erősödött.
Nincs olyan ember, aki ettől a szörnyű hangtól meg ne dermedne, különösen a félelmetes sötétben, amikor azt sem lehet tudni, honnan jön a hang.
Pedro azonban nem félt annyira, hogy végleg elvesztette volna a fejét, hanem zsebéből is kiürítette az aranytallérokat, minden egyes tallért, amit csak összeszedett. Mihelyt az aranyat visszadobta a barlang fenekére, minden elcsöndesedett.
Egy újabb gyufával meggyújtotta az utolsó halom száraz levelet. Körülnézett, de a homokos talajon sehol sem látott kígyónyomokat. Újra elindult a barlang szája felé, és most semmit sem hallott.
Amikor kiért a napfénybe, megállt és visszanézett. Néhány lépésnyire belátott a barlangba, látta saját lába nyomát, a prérifarkas nyomát, de kígyónyomnak se híre, se hamva nem volt.
Nemigen szokott előfordulni, hogy a csörgőkígyók nyáron barlangba bújjanak, bár napközben néha hűvös helyre húzódnak. Pedro jól tudta ezt. Tudta azt is, hogy valóságos Dárius kincsét találta meg a barlangban. Gondolkozott újra, hátha csak képzelte azt, hogy a csörgőkígyó hangját hallja, hiszen nem látta a csörgőkígyót, a szagát sem érezte, pedig a dühös csörgőkígyó majdnem olyan erős szagot áraszt, mint a görény. A pásztorok általában nem kapzsik, Pedro nem törődött sokat a pénzzel, de éppen ebben az időben súlyos adósságai voltak. Ismét körülnézett hát, s látta, hogy kecskéi békésen legelnek, a kutya őrködik felettük. Újabb levélcsomót gyűjtött, és megtette azt, amit kevés texasi tenne meg – visszament a barlangba, ahol a csörgőkígyót hallotta.
Megint eljutott az aranyakhoz, és megint telerakta a zsebét tallérral. Nemsokára annyi volt a zsebében, amennyit csak vinni tudott, és gyorsan elindult a barlang bejárata felé. De alig tett néhány lépést, amikor újra és még sokkal hangosabban hallotta a csörgőkígyó hangját. Ijedtében szinte megmerevedett, és kiejtette a kezéből az aranyat.
A csörgés egyre erősebb lett. Pedro meggyújtotta a száraz leveleket, és a tűz fényénél megpillantotta a legnagyobb csörgőkígyót, amelyet valaha is ember látott. Olyan magasra emelkedett, hogy Pedro derekáig ért. Mit tehetett a pásztor, gyorsan kidobta a tallérokat a zsebéből is, ekkor újra megszűnt a csörgés. A félelemtől annyira elgyöngült, hogy alig tudott a barlang szája felé vánszorogni. Végül mégis meggyújtotta a következő halom száraz levelet, magasra tartotta, hogy körülnézzen a barlangban, de már nem látta a kígyót.
Mint később mesélte, maga sem tudta, hogy miképpen került ki a barlangból. Amikor kiért a napvilágra, le kellett feküdnie, hogy lélegzethez jusson. Pedro meg volt róla győződve, hogy a kígyó rossz szellem volt, amely a pénzt őrizte. Ha igazi kígyó lett volna, akkor nyoma marad a barlang talaján, és szagolni is lehetett volna a dühös kígyó szagát.
Később, amikor megint pénzzavarban volt Pedro, eszébe jutott, hogy megpróbálna visszamenni a barlangba, azonban a kígyótól való félelem visszatartotta. Kecskéit legeltetve sokszor elidőzött a barlang bejáratánál. Később azután messze tájra költözött, de úgy mondják, a barlangban levő kincset azóta is őrzi a kígyó, élő ember nem tudta elvinni onnan.
(Dömötör Tekla nyomán)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.