Béla 1206-ban, már II. András trónra kerülése után látta meg a napvilágot. A herceg mind­össze 7 esztendős volt, amikor édesanyját, Meráni Gertrudist – valószínűleg szeme láttára – az összeesküvő országnagyok lekaszabolták a pilisi erdőben, utóbb pedig őt magát is a politikai játszma eszközévé tették. Az ország leghatalmasabb urai 1214-ben elérték, hogy II. András megkoronáztassa és önálló udvartartással lássa el legidősebb fiát, akit aztán támogatói a gyengekezű és birtokait könnyű szívvel osztogató király ellenében használtak fel. András és a férfikorba érő Béla viszonyának megromlásában minden bizonnyal jelentős szerepet játszott a fiatal herceg hatalmi ambíciója. Az állandó konfliktushelyzet odáig vezetett, hogy Béla herceg erővel követelte a Szlavóniára, majd Erdélyre kiterjedő dukátust, ahol 1235 szeptemberéig, András haláláig „kisebbik királyként” kormányozhatott.
1235. október 14-én aztán az esztergomi érsek másodszor is Béla fejére tette a Szent Koronát, ő pedig talán túlzottan is erélyesen látott hozzá céljai megvalósításához: a királyi tekintély visszaállítására törekedett, amit az uralkodói hatalom földalapú jellege folytán úgy érhetett el, ha visszaveszi azokat a birtokokat és tisztségeket, amelyeket apja egykor eladományozott. Ez a törekvés rövid időn belül szembeállította Bélával a főnemességet.
Bár a távoli birodalom már Julianus barát úti beszámolóján és Ögödej nagykán (ur. 1229–1241) 1237-es – hódolatra felszólító – levelén keresztül is hírt adott magáról, IV. Béla csak akkor vette komolyan a fenyegetést, amikor 1239–40 során a „tatárok” megjelentek a Kárpátok közelében. Birtokpolitikája nyomán a király támogatottsága eddigre a mélypontra zuhant, megítélése pedig tovább romlott azáltal, hogy 1239-ben befogadta a pogány kunokat, akiket a várható mongol támadás során az ország védelmében akart felhasználni.
A Batu kán vezette mongol támadás előestéjén, 1241 tavaszán a királyi hadak már Rákosnál táboroztak, amikor néhány nemes úr meggyilkolta Kötöny kun vezért, ezzel pedig arra ösztönözte a nomádokat, hogy elhagyják Bélát, kivonulásuk során pedig felégessék az útjukba eső településeket. A merénylet következtében a királynak általános ellenszenv közepette, legjobb harcosai nélkül kellett nekivágnia a hadjáratnak, amely a híres muhi csatával (1241. április 11.) tragikus véget ért. A tatárok a Sajónál elsöprő győzelmet arattak.
Miközben a mongol fosztogatás következtében Magyarország történetének legsúlyosabb demográfiai és gazdasági katasztrófáját élte át, a király is végigjárta a maga kálváriáját: Béla először Bécsbe menekült, hogy Harcias Frigyes osztrák hercegtől (ur. 1230–1246) kérjen segítséget, ám szorult helyzetét kihasználva Frigyes előbb kifosztotta őt, később pedig arra kényszerítette, hogy számos nyugati vármegyéről lemondjon a hercegség javára. Az uralkodó kénytelen volt engedni a zsarolásnak, 1242 elején pedig továbbállt, miközben nyomában ott száguldottak a Duna jegén átkelő és az ország nyugati felét is felprédáló mongolok. Béla végül az Adriai-tenger partján álló Trauban – ma Trogir – talált menedéket, és a várban maradt egészen addig, míg Batu hadai el nem hagyták az országot.
A visszatérő király a tatárjárás tapasztalatai nyomán új, a korábbinál türelmesebb politikához folyamodott, a középpontba pedig az esetleges újabb mongol támadásra való felkészülést állította: 1242 után Béla már arra is hajlandónak mutatkozott, hogy földbirtokokat adományozzon el, cserébe viszont kővárak építésére kötelezte a nemes urakat, és ő maga is jó példával járt elöl. A király buzdítása nyomán – a tatárjárás előtti tizenhét erődítményhez képest – V. István (ur. 1270–1272) trónra lépésekor már több mint száz erődítmény állt az országban, és addig olyan kővárak emelkedtek ki a földből, mint Budavár vagy Visegrád.
Béla komoly energiát fordított a már meglévő városok fejlesztésére is, ennek köszönhetően virágzásnak indult a kereskedelem, a földbirtokokat osztogató uralkodó pedig a vámokból és más királyi alapon szedett jövedelmekből bőségesen pótolhatta a kieső jövedelmeket. Betelepítéseivel, hatalmas építkezéseivel és a gazdaság újjászervezésével az uralkodó néhány éven belül felvirágoztatta a megsemmisülés szélére sodródott államot, így méltán nevezték őt később „második honalapítónak”. A király Szent Istvánéhoz (ur. 1000–1038) mérhető országépítő munkájáról talán az Aranybulla 1267-es megújítása tanúskodik leginkább, amely – a szerviensek nemesi státusának kinyilvánításával – a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb állomásának bizonyult.
Magyarország keresztény ellenfelei nem sok időt hagytak arra, hogy kiheverje a tatárjárás pusztításait. Premysl Ottokár cseh király (ur. 1253–1278) egészen az Adriáig kiterjesztette uralmát. Az osztrák tartományokért vívott harc 1260-ban dőlt el végleg, miután a cseh király a Morva folyónál győzelmet aratott Béla seregei felett.
Az Árpád-ház külpolitikai kudarca a magyar belpolitikára is komoly befolyást gyakorolt, miután István trónörökös kiszorult stájerországi birtokairól, ismét felütötte fejét a trónviszály. István visszatért Magyarországra, apja pedig az erdélyi országrésszel dukátust hasított ki számára, a herceg azonban az évek során egyre nyugatabbra akarta kiterjeszteni uralmát. Az ellentétek fegyveres összecsapáshoz vezettek, amelyet az 1265-ös isaszegi csatában diadalmaskodó István herceg fejezett be győztesként.
István és IV. Béla konfliktusa később V. István és sok szempontból az Árpád-ház  sorsát is megpecsételte.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)