A történelemkönyvekben ritkák az olyan szavak, mint megalázás, borzalom vagy kálvária, tán mert a magyar holokausztról alig esik szó. Jól alszik, aki nem érzi, hogy rosszul alszik, csak nehogy arra ébredjen, a pihenőhelye rémálmok melegágya. A volt Jugoszlávia jó példa: békében éltek együtt a nemzetiségek, a barát nem döf hátba, csak mellbe. Kitört a háború, s a jámbor szomszédok „jó reggelt, hogy aludtál” helyett töltöttek és lőttek. A félkatonai szabadcsapatok nyomában tömegsírok. A II. világháború végén történt szörnyűségek megismétlődtek. Abban bízunk, a demokrácia és a NATO megvéd. Az unió élő adásban véd. A gyermek szavai érnek még valamit: tanító néni, többet nem leszek rossz. A múlt változik, a jövő napi adagokban jő, hasonlít a jelenre, csak „?”.
Gazda József 1980-ban megjelent, Így tudom, így mondom című könyvébe sokszor beleolvastam, s megnéztem benne apám és anyám fényképét a többi székely arc között. Gyönyörködtem a régi életet bemutató népi nyelv képgazdagságában. Nosztalgiacsírák bújtak elő, gondolom, a modernség ellensúlyozására. Új könyvei hangszalagokra vett emlékezések, interjúk „első kézből”. Ezer számra gyűjtötte, őrizte jó Gazda módra, s most elénk tette, mint pincér a lángoló palacsintát. Sorsregény a Vezényelt történelem, s mivel a mi sorsunké, a véraláfutásosé, ennek megfelelően „szórakozunk” rajta: viszonyulunk az iszonyathoz.
A Golgota útján című könyv történelmünknek azt a szakaszát idézi fel, melyre legkevésbé szívesen emlékezünk. Idegrendszer, lelkiállapot kell, hogy az ember beleélve olvassa a bűngyűjteményt, amit elkövettek a magyarság ellen. Gyomorszájra mért ütésként hatnak, tenni kell valamit, ne ismétlődjenek. Kérdés, hogy mit. Ellenségeink feljogosítva érezték magukat, hogy embertelenül elbánjanak velünk. A diplomácia és sokan mások azt javasolják, lépjünk túl a sérelmeken. Melegen ajánlom, dúdolják a Veled is megtörténhet egyszer kezdetű dalt, és lépjenek át az árnyékukon. Ezek a tények nem „sérelmek”, hanem veszélyes és mély szakadékok. Ismernünk kell az igazságot.
Sokágú bokor a magyarság, mutatja a pártok sokasága, de a nemzetet létében fenyegető veszélyekre muszáj egy húron pendülni. Azon a húron, amelyik épen (éppen) maradt. A „lánckonszenzus” nem vált be, a gyenge láncszem mindig elszakad. Zsinórkonszenzus! – „a mán döfi” –, melyben minden egyes szál erősíti az egészet. Felmértük a helyzetet: eszünk van, szívósak vagyunk, mint a teve, mely élete végéig kibírja víz nélkül, sőt, utána is. Igen fontos az ellenség beazonosítása, nehogy a hajtót találjuk el a vaddisznó helyett.
Ami 1944–46 között történt, „minden képzeletet felülmúló embertelenség”. A kíméletlen megtorlás válogatott módszereit próbálták ki a magyarokon, legkivált az ide-oda csatolt területeken. Ilyesmik többé nem történhetnek, megvédjük magunkat és egymást. Most ugye kerítést húztunk fel a migránsözön megállítására, és elhúzzuk a nótáját azoknak, akik a nyakunkra hozzák őket. A II. világháború vége felé matt hálóban voltunk, s a különösen cinikus, kegyetlen támadásoktól – erről szól a könyv –, nem tudtuk megvédeni az életünket és a testi épségünket, a méltóságunkról nem is beszélve. Azóta jó keresztényhez híven megbocsátottunk mindenkinek, s barátkozni szeretnénk velük. A látszatát is elkerülik, hogy meghatódtak volna.
Gazda József átlát a szitán. Könyvei műfaján rágódni fölösleges, nem ilyennek képzeltük az esztétikai élményt. Másfajta katarzis ez.