1918-ra utalva azt is elmondta a tárcavezető, abban az évben egész Európa térképe megváltozott, létrejött Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nagy-Románia, „ezek közül csak Románia maradt meg változatlan határokkal, ugyanazokkal a nemzetekkel, ami azt jelzi, hogy a legszilárdabb és legkorrektebb alapokon nyugszik”.
Ez is, miként állítása, hogy Románia betartaná akkori ígéreteit, erőteljesen vitatható, ám Romașcanu üzenete abból a szempontból mégis figyelmet érdemel, hogy nem ostoroz, hanem valamiféle közeledést sugall, s ez már önmagában hír értékű. A szociáldemokraták vélhetően arra játszanak, hogy emocionálisan a lehető legtöbbet hozzák majd ki a jövő évi centenáriumból, mert a kormányzás számukra egyelőre csak kudarcok sorozata, éppen ezért apait-anyait beleadnak majd a rendezvények szervezésébe – így is kockáztatják, hogy saját, egyre elégedetlenebb választóikat sem fogja túlzottan lelkesíteni az ünnepségsorozat –, ezért lényeges, hogy milyen hangnemmel fordulnak a magyarok felé. Akik, miként Kelemen Hunor is rögzítette a nyáron, nem érzik, hogy ünnepelniük kellene. Ezt az álláspontot persze a román politikai elit nem vagy nagyon nehezen tudja elfogadni, noha bárki tudja – tudhatná legalábbis –, hogy ünneplést kényszeríteni nem lehet.
Romașcanu legalább nem háborog alpári szinten, miközben a magyar közösség szempontjaink megértésétől azért ő maga is távol áll. Ám ellentétben a szélsőségesen nacionalista szónokokkal – például a liberálisok és a népi mozgalmiak táborából –,  elfogadható hangnemben beszél. Nincs igaza abban, hogy kisebbségi vonatkozásban itt minden oly szép és oly jó lenne, mi több, hogy a gyulafehérvári ígéretek teljesítése példás. Ám ha e témakörben ez a stílus lenne a meghatározó, legalább remény lenne arra, hogy egyszer majd az ünnepelni vágyók is megértik a körtáncra képtelenek szempontjait.
A magyar közösség valójában nem mesterkélt testvéri üzenetekre, hanem őszinte és emberi gesztusokra vár, melyek végre nem az évszázados asszimilációs törekvéseket igazolnák. És nemcsak alkalmanként, hanem folyamatosan. Hiszen a többségi nemzet mindenhol erőfölényben van, ám megfelelő bölcsesség, elkötelezettség esetén képviselői tehetnek baráti lépéseket a kisebbségiek irányába. Erre lenne igazán szükség, az elfogadás kultúráját kellene politikai szintre emelni, örülve annak, hogy az itteni magyar közösség – hasonlóan román ajkúak millióihoz – egy korszerű, nem a nacionalizmus pillérein nyugvó, nem korrupt, nem kommunista-szocreál maradványokra alapozó és nem titkosszolgálatok által irányított államszerkezet megteremtésében érdekelt, mely végre bizalommal és nem ellenségként viszonyulna minden állampolgárához.