Egyszer mit gondol, mit nem a világszép úrfi, azt mondja az édesapjának, hogy elmegy világot látni, s ha jártában-keltében magához illő leányt találna, meg is házasodnék, mert hát el is következett volt már annak az ideje.
Búsult a gazdag ember, félt, hogy kifogy egyetlen fiából, de hiába beszélt, hogy így meg úgy, nem kell messze földre menni feleségért, talál idehaza is hozzája illendőt, nagy volt az eltökélés a világszép úrfiban, kötélen sem lehetett volna odahaza tartani.
Na, felkészülődik a világszép úrfi, visz pénzt elegendőt, puskát is akaszt a vállára, s nekivág a világnak. Megy, mendegél erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen, s találkozik többek közt egy öreg­asszonnyal. Hogy, hogy nem, elég az, hogy beszédbe elegyednek, s a világszép legény elmondja, hogy mi járatban van.
– Hej, fiam – mondotta az öregasszony –, tudnék én egy hozzád illendő leányt, aki hercegkisasszony, s a legszebb leány kerek e világon. Te szép vagy, fiam, hanem tenálad még százszorta szebb ez a leány, márpedig az föltette magában, hogy csak olyan legénynek lesz a felesége, aki szépségben vetekedik ővele.
Kérdi a világszép úrfi:
– Hol, merre lakik a hercegkisasszony, öreganyám?
– Az a fehér kastélyban lakik, világszép úrfi, de én azt hiába mondom neked, ha elébb el nem mégy a veres-hegyi öregemberhez. Ennek olyan csudavize van, hogy ha abban megmosakodol, szebb lész a nap fényénél is. Várj csak, fiam, várj! Nesze, adok neked egy pálcát, ezt a kezedbe kell fognod, s úgy megnövekedik az erőd, hogy még egy óriás sem bír veled. Ha aztán a Veres-hegyig elvergődhetel, vissza ne tekints, amint a hegyoldalon fölmégy, akármi hangot hallasz, mert bizony mondom neked, kőbálvánnyá változol.
Megköszöni a világszép úrfi a pálcát s a jó tanácsot, azzal az öregasszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő meg ment tovább. Megy, mendegél a világszép úrfi, s mikor az égen felragyogott a Vacsoracsillag, betért egy kis házba, ha szállást adnának éjszakára. Abban a kis házban egy öreg halászember lakott egymagában. Köszön a világszép úrfi illendőképpen, az öreg halász fogadja.
– Ad-e szállást, öregapám?
– Adok, fiam, szállást is, vacsorát is, jó szívvel. Ihol, éppen megfőtt a halászlé, ülj a bogrács mellé, s egyél, amennyi beléd fér.
Az öreg halász letette a bográcsot a szoba földjére, s leült melléje, nemkülönben a világszép úrfi is leült a földre, s kanalazta a halászlevet, közben-közben hajtogatták a boros kulacsot. Vacsora után kérdi a halász:
– Ugyan bizony mi szél vetett erre, fiam? – Mondja a világszép úrfi, hogy mi járatban van, csak azt nem tudja, hogy jó úton jár-e.
– Hát, a veres-hegyi öregember errefelé lakik, fiam, de már azt nem tudom, hogy kerülsz-e a színe elé, vagy sem. Rengeteg erdőn kell átalmenned, s annyi ott a betyár, mint égen a csillag, földön a fűszál. Azt mondom hát neked, vesd le ezt az úri gúnyát, öltözz az én rongyos gúnyámba, akkor talán nem bántanak.
A világszép úrfi meg is fogadta az öreg halász tanácsát, s reggel mikor tovább akart menni, felöltözött a rongyos gúnyába, hogy csak úgy fityegett róla a rongy s a mindenféle madzag. Elbúcsúzik az öreg halásztól, köszöni erősen a szállást s a jó vacsorát, de még a rongyos gúnyát is, azzal nekivágott a rengetegnek. De még egy jó puskalövésnyire sem haladott az erdőben, eleibe szökik egy betyár, megforgatja amúgy magyarosan a fokosát, s nagyot kiált:
– Megállj, világszép úrfi! Hiába öltöztél rongyos gúnyába, tudom, hogy ki s mi vagy. Ide a pénzedet!
– Majd holnapután, vaskedden – mondotta a világszép úrfi, s ő is megforgatta a feje fölött azt a pálcát, mit az öregasszony adott neki, s hát, uramteremtőm, csak úgy zsibolygott, pezsgett a testében a szertelen nagy erő, s úgy eldöngette a betyárt, hogy ropogott belé minden csontja s porcikája.
De bezzeg most a betyár fogta könyörgésre, s ígért a világszép úrfinak mindent, csak ne üsse többet.
No, nem is ütötte többet, ott hagyta a betyárt, s meg sem állott a Veres-hegy aljáig. Nekiindul a hegynek, de mit látnak szemei! Jobbról-balról, mindenfelől csupa kőemberek állottak, s ámbátor ezeknek meg sem mozdult a szájuk, szörnyen kacagtak, hahotáztak, mindenféle csúfondáros szavakkal illették.
– Még szebb akarsz lenni, ugye?!
– A világszép hercegkisasszony kéne, ugye?!
– Hihihi-hahaha! Abból ugyan nem eszel!
Így beszéltek a kőemberek, s mintha a föld alól is kiabált volna vagy ezer ember, olyan szörnyű zúgás-búgás, zimóré kerekedett körülötte, hogy ha hirtelen be nem dugja a fülét mohával, bizony megsüketül. De mondhattak akármit, csúfondároskodhattak, a világszép úrfi sem egy szót nem szólt, sem vissza nem tekintett, csak ment ki a hegy oldalán, elébb, elébb, s meg sem állott, míg a hegy tetejére nem ért.
Hej, szeme-szája tátva maradt a veres-hegyi ősz öreg embernek, amikor meglátta a világszép úrfit.
– Hát te hogy tudtál idejönni?
– Én úgy, ahogy, öregapám, elég az, hogy itt vagyok, s addig el nem megyek, míg aranyvizéből meg nem mosdom.
– Jól van, fiam, csak mosdjál, én nem bánom. Ebből még nem mosdott ember fia, mert aki a Veres-hegynek indult, mind kőbálvánnyá változott. Szerencséd, hogy nem tekintettél vissza!
Az ősz öreg ember megtöltött egy aranytálat arany vízzel, a világszép úrfi megmosdott benne, azután megtörölközött selyemkendőbe, s csakugyan szebb lett még a napfénynél is.
Na, most már mehetett a fehér kastélyba. A Veres-hegy tetejéről el lehetett látni a fehér kastélyig, pedig volt az onnét hetvenhét mérföldre is, de úgy ragyogott, csillogott a gyémántfödele, hogy amint közelebb-közelebb ért a világszép úrfi, majd megvakult a nagy ragyogástól.
Három nap s három éjjel folyton-folyvást ment a világszép úrfi, s mikor a herceg városába ért, csináltatott magának szép aranyos gúnyát, úgy ment a fehér kastélyba. A herceg éppen ott ült a tornácban a leányával, s ahogy az udvarba lépett a világszép úrfi, összecsapja a kezét a hercegkisasszony.
– Nézz oda, apám, de szép legény! Ez igazán hozzám illendő.
Fölment a világszép úrfi a palotába, fogadták nagy szívességgel: azt hitték, hogy királyfi. Mondta a világszép úrfi:
– Nem vagyok én királyfi, felséges herceg, pógárember az apám. Az igaz, hogy van neki pénze, temérdek.
– Már akárki fia vagy, nem bánom – mondta a hercegkisasszony –, te lész az én uram, nem más.
A hercegnek nemigen tetszett a dolog, mondta is, hogy sok királyfi kérte a leányát, de már ha így van, legyen így, s azzal vége.
Egyszeriben befogattak négy fehér lovat üveges hintóba, elhozatták a világszép úrfi apját, aztán csaptak lakodalmat, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.