Volt egyszer egy gazdag ember, s annak egyetlenegy fia, aki olyan szép volt, hogy szépségben nem találkozott párja kerek e földön, még azon is túl egy sánta arasszal. Aki látta, megcsudálta, s nem is hívták másként, ahol csak ismerték: a világszép úrfi.
Egyszer mit gondol, mit nem a világszép úrfi, azt mondja az édesapjának, hogy elmegy világot látni, s ha jártában-keltében magához illő leányt találna, meg is házasodnék, mert hát el is következett volt már annak az ideje.
Búsult a gazdag ember, félt, hogy kifogy egyetlen fiából, de hiába beszélt, hogy így meg úgy, nem kell messze földre menni feleségért, talál idehaza is hozzája illendőt, nagy volt az eltökélés a világszép úrfiban, kötélen sem lehetett volna odahaza tartani.
Na, felkészülődik a világszép úrfi, visz pénzt elegendőt, puskát is akaszt a vállára, s nekivág a világnak. Megy, mendegél erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen, s találkozik többek közt egy öregasszonnyal. Hogy, hogy nem, elég az, hogy beszédbe elegyednek, s a világszép legény elmondja, hogy mi járatban van.
– Hej, fiam – mondotta az öregasszony –, tudnék én egy hozzád illendő leányt, aki hercegkisasszony, s a legszebb leány kerek e világon. Te szép vagy, fiam, hanem tenálad még százszorta szebb ez a leány, márpedig az föltette magában, hogy csak olyan legénynek lesz a felesége, aki szépségben vetekedik ővele.
Kérdi a világszép úrfi:
– Hol, merre lakik a hercegkisasszony, öreganyám?
– Az a fehér kastélyban lakik, világszép úrfi, de én azt hiába mondom neked, ha elébb el nem mégy a veres-hegyi öregemberhez. Ennek olyan csudavize van, hogy ha abban megmosakodol, szebb lész a nap fényénél is. Várj csak, fiam, várj! Nesze, adok neked egy pálcát, ezt a kezedbe kell fognod, s úgy megnövekedik az erőd, hogy még egy óriás sem bír veled. Ha aztán a Veres-hegyig elvergődhetel, vissza ne tekints, amint a hegyoldalon fölmégy, akármi hangot hallasz, mert bizony mondom neked, kőbálvánnyá változol.
Megköszöni a világszép úrfi a pálcát s a jó tanácsot, azzal az öregasszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő meg ment tovább. Megy, mendegél a világszép úrfi, s mikor az égen felragyogott a Vacsoracsillag, betért egy kis házba, ha szállást adnának éjszakára. Abban a kis házban egy öreg halászember lakott egymagában. Köszön a világszép úrfi illendőképpen, az öreg halász fogadja.
– Ad-e szállást, öregapám?
– Adok, fiam, szállást is, vacsorát is, jó szívvel. Ihol, éppen megfőtt a halászlé, ülj a bogrács mellé, s egyél, amennyi beléd fér.
Az öreg halász letette a bográcsot a szoba földjére, s leült melléje, nemkülönben a világszép úrfi is leült a földre, s kanalazta a halászlevet, közben-közben hajtogatták a boros kulacsot. Vacsora után kérdi a halász:
– Ugyan bizony mi szél vetett erre, fiam? – Mondja a világszép úrfi, hogy mi járatban van, csak azt nem tudja, hogy jó úton jár-e.
– Hát, a veres-hegyi öregember errefelé lakik, fiam, de már azt nem tudom, hogy kerülsz-e a színe elé, vagy sem. Rengeteg erdőn kell átalmenned, s annyi ott a betyár, mint égen a csillag, földön a fűszál. Azt mondom hát neked, vesd le ezt az úri gúnyát, öltözz az én rongyos gúnyámba, akkor talán nem bántanak.
A világszép úrfi meg is fogadta az öreg halász tanácsát, s reggel mikor tovább akart menni, felöltözött a rongyos gúnyába, hogy csak úgy fityegett róla a rongy s a mindenféle madzag. Elbúcsúzik az öreg halásztól, köszöni erősen a szállást s a jó vacsorát, de még a rongyos gúnyát is, azzal nekivágott a rengetegnek. De még egy jó puskalövésnyire sem haladott az erdőben, eleibe szökik egy betyár, megforgatja amúgy magyarosan a fokosát, s nagyot kiált:
– Megállj, világszép úrfi! Hiába öltöztél rongyos gúnyába, tudom, hogy ki s mi vagy. Ide a pénzedet!
– Majd holnapután, vaskedden – mondotta a világszép úrfi, s ő is megforgatta a feje fölött azt a pálcát, mit az öregasszony adott neki, s hát, uramteremtőm, csak úgy zsibolygott, pezsgett a testében a szertelen nagy erő, s úgy eldöngette a betyárt, hogy ropogott belé minden csontja s porcikája.
De bezzeg most a betyár fogta könyörgésre, s ígért a világszép úrfinak mindent, csak ne üsse többet.
No, nem is ütötte többet, ott hagyta a betyárt, s meg sem állott a Veres-hegy aljáig. Nekiindul a hegynek, de mit látnak szemei! Jobbról-balról, mindenfelől csupa kőemberek állottak, s ámbátor ezeknek meg sem mozdult a szájuk, szörnyen kacagtak, hahotáztak, mindenféle csúfondáros szavakkal illették.
– Még szebb akarsz lenni, ugye?!
– A világszép hercegkisasszony kéne, ugye?!
– Hihihi-hahaha! Abból ugyan nem eszel!
Így beszéltek a kőemberek, s mintha a föld alól is kiabált volna vagy ezer ember, olyan szörnyű zúgás-búgás, zimóré kerekedett körülötte, hogy ha hirtelen be nem dugja a fülét mohával, bizony megsüketül. De mondhattak akármit, csúfondároskodhattak, a világszép úrfi sem egy szót nem szólt, sem vissza nem tekintett, csak ment ki a hegy oldalán, elébb, elébb, s meg sem állott, míg a hegy tetejére nem ért.
Hej, szeme-szája tátva maradt a veres-hegyi ősz öreg embernek, amikor meglátta a világszép úrfit.
– Hát te hogy tudtál idejönni?
– Én úgy, ahogy, öregapám, elég az, hogy itt vagyok, s addig el nem megyek, míg aranyvizéből meg nem mosdom.
– Jól van, fiam, csak mosdjál, én nem bánom. Ebből még nem mosdott ember fia, mert aki a Veres-hegynek indult, mind kőbálvánnyá változott. Szerencséd, hogy nem tekintettél vissza!
Az ősz öreg ember megtöltött egy aranytálat arany vízzel, a világszép úrfi megmosdott benne, azután megtörölközött selyemkendőbe, s csakugyan szebb lett még a napfénynél is.
Na, most már mehetett a fehér kastélyba. A Veres-hegy tetejéről el lehetett látni a fehér kastélyig, pedig volt az onnét hetvenhét mérföldre is, de úgy ragyogott, csillogott a gyémántfödele, hogy amint közelebb-közelebb ért a világszép úrfi, majd megvakult a nagy ragyogástól.
Három nap s három éjjel folyton-folyvást ment a világszép úrfi, s mikor a herceg városába ért, csináltatott magának szép aranyos gúnyát, úgy ment a fehér kastélyba. A herceg éppen ott ült a tornácban a leányával, s ahogy az udvarba lépett a világszép úrfi, összecsapja a kezét a hercegkisasszony.
– Nézz oda, apám, de szép legény! Ez igazán hozzám illendő.
Fölment a világszép úrfi a palotába, fogadták nagy szívességgel: azt hitték, hogy királyfi. Mondta a világszép úrfi:
– Nem vagyok én királyfi, felséges herceg, pógárember az apám. Az igaz, hogy van neki pénze, temérdek.
– Már akárki fia vagy, nem bánom – mondta a hercegkisasszony –, te lész az én uram, nem más.
A hercegnek nemigen tetszett a dolog, mondta is, hogy sok királyfi kérte a leányát, de már ha így van, legyen így, s azzal vége.
Egyszeriben befogattak négy fehér lovat üveges hintóba, elhozatták a világszép úrfi apját, aztán csaptak lakodalmat, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.