Mindez azonban messze nem elegendő. A Székelyföldre vonatkozó fejlesztéspolitikai szemléletben és gyakorlatban teljes körű fordulatra van szükség. Az infrastruktúrát célzó fejlesztések szükségesek, de nem elegendőek. Gyengén fejlett térségekben — és a Székelyföld ma ebbe a csoportba sorolható — az infrastruktúra kiépítése, a munkahelyteremtés önmagában nem vezet mérhető regionális fejlődéshez, nem vezet a területi hátrányok kiszámítható ledolgozásához. Nem túl biztató szakmai érv, de jobb, ha figyelünk rá. Miről is van szó?

A gyengén fejlett térségek felzárkóztatásának ,,klasszikus" modellje lakásépítést, munkahelyteremtést, képzést, nem túl drága, és nagy tömegeknek szóló szolgáltatásokat (szociális ellátás, üdülés, kommunikáció, közlekedés) jelent. Konjunktúra esetén minden akár működhet is. Most azonban nem konjunktúra van, hanem felzárkózási kényszer! Mások a felzárkóztatás társadalmi és gazdasági feltételei. Következésképpen más modellre van szükség, ha nem csupán a lépéstartás a célunk, hanem a versenyképesség megszerzése is.

Fejlesztés helyett a regionális (ön)fejlődés szemléletével és gyakorlatával érdemes megbarátkoznunk. A regionális önállóság fogalma olyan összetett társadalmi-gazdasági feladatot takar, amely nagymértékben alapoz a regionális öntudat megerősödésére. Ha ilyen folyamatot akarunk végigvinni, akkor viszont nem szimbolikus vagy jogi lépésekkel kell kezdenünk, hanem a ,,nem klasszikus" fejlesztéspolitikai modell összetevőivel. Ilyen többek között az innováció, a rugalmasság, az arculatteremtés, a kapcsolatmenedzsment, a saját kezdeményezés, a kulturális identitás, a környezet szerepének valós előtérbe helyezése.

Ezek bizony jóval kevésbé tűnnek kézzelfoghatónak, mint az építkezések, ugyanakkor elég sok újszerű képességet és tudást igényelnek. De ezek révén lehet megállítani az elmaradt térségekre jellemző negatív folyamatokat. Ilyen például a gazdasági fejlődés lassúsága, a népesség elfogyása, némely gazdasági szektorok gyors felfutása és ennek negatív következményei (lásd: fakitermelés). Ezeket és a hasonló negatív folyamatokat a ,,klasszikus" fejlesztési megoldások nem képesek megállítani, sőt, fékezni sem nagyon. Felzárkózási kényszer esetén különösen nem. Ezért mondjuk azt, hogy a térségi fejlesztéspolitikai szemléletben és gyakorlatban a következő időszakban teljes körű fordulatra van szükség. A ,,nem klasszikus" megoldások térnyerése nélkül a székelyföldi térség nem fog tudni kilépni az állandó ,,utolérési igyekezetből".

Konjunktúra helyett a felzárkózási kényszer diktál, és tudomásul kell venni, hogy a felzárkózási kényszer határozza meg a fejlesztési gyakorlat keretfeltételeit. Mindebben persze az is benne van, hogy egy periferikus térségnek nem feltétlenül szükséges fejlődnie, a lemaradás is reális forgatókönyv! A térség számára vállalható forgatókönyv pedig csak a ,,nem klasszikus" fejlesztéspolitika lépéseiből építhető. Ha a Székelyföld szintjén nem lehet ezt a folyamatot indítani, akkor a megyék szintjén, esetleg a közvetlen környezetükkel közösen tervező városok szintjén van esély kitörési pályát keresni.

Az aligha vitatható, hogy fejlesztéspolitikai szempontból ma a térség legerősebb szereplője a két megyei önkormányzat. Választott testületként legitimitásuk erős, területi jogkörük a legnagyobb, kapcsolatrendszerük és forrásbevonási képességük számottevő, elvben lehetőségük van arra, hogy jelentős szakmai kapacitást mozgassanak meg. Nagyon lényeges kérdés, hogy fejlesztéspolitikai téren megmaradnak-e kizárólagosan az eddigi, a ,,klasszikus" elemeket előtérbe helyező gyakorlat mellett. Vagy megpróbálkoznak azzal, hogy a nagyon fontos infrastrukturális és egyéb ,,klasszikus" feladatok mellett kidolgozzanak és képviseljenek térségi versenyképességet fokozó programokat is. Ezen a téren kezdeményező szerepük elvben a városoknak is lehetne. De csak akkor, ha nem csupán ,,önmagukban" gondolkodnak, hanem a vonzáskörzetükbe tartozó településeket is figyelembe veszik. Ma ennek még igen kevés jele mutatkozik.

Vidéki térségben a kis léptékű változtatás is nehéz feladat, nem beszélve a szemléleti és gyakorlati fordulatról. Mi ad esélyt arra, hogy térségi szinten előtérbe kerüljenek a fejlesztési politika nem klasszikus eljárásai?

Elsősorban az EU-csatlakozás által teremtett keret, amely a térségi meghatározó szereplőkben gyakorlatilag még egyáltalán nem tudatosult. Másodsorban biztató az, hogy az önkormányzati vezetőségekben és testületekben egyre nagyobb számban jelennek meg a fiatalok, akik már nem foglyai a klasszikus fejlesztéspolitikai szemléletnek. A választás, az új mandátum ebben az esetben egészen különleges esély lehet. S nem utolsósorban reális esély az, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg azok a fiatal szakemberek, akik az egyetemi képzésben már megtanulták a nem klasszikus fejlesztéspolitika szemléletét és módszertanát.

Az önálló regionális fejlődés térségi útja sokszereplős, a regionális identitás erősödésével szorosan összekapcsolódó folyamat. A társadalmi és a gazdasági aspektusok szoros összekapcsolódása nem véletlen. A gazdasági racionalitás és a vízió az egyéni, a családi életvezetésen is együtt vezérli a sikeres életpályát. Nincsen ez másként a térségi közösségek esetében sem.

Első lépésben ennek a folyamatnak a modelljét kell megalkotni a folyamatban fontos szerepet vállaló térségi szereplők egyetértése mellett. A kiindulópont (az eddigi sajátos székelyföldi társadalomfejlődési út) adott, a választható nem klasszikus fejlesztéspolitikai módszerek és gyakorlatok halmaza is ma már sokak számára ismert. Politikán innen és túl, választási vitákkal a hátunk mögött ez a feladat következik. Új, pragmatizmust hirdető megyei és városvezetések formálódnak ezekben a hetekben. Egy markáns térségi fejlesztéspolitikai fordulatra van esély.