Élet védelem és valóság mezsgyéjén

2017. november 2., csütörtök, Életmód

Néhány napja ünnepelte 25. születésnapját. 23 éves koráig gyermekjogvédelmi intézetekben, állami gondozottként élt, közel két hónapja pedig eddigi legnagyobb álmát sikerült valóra váltania: lakást vásárolt, saját otthonába térhet immár haza. A sepsiszentgyörgyi utógondozó-központból kilépve, Gergely Istvánnak viszonylag rövid idő alatt sikerült önállósulnia, a mindennapok biztonságát megteremtenie. A története kapcsán megszólaló szakember úgy látja, a helyi utógondozottak jelentős aránya talpra áll, miután elhagyja a rendszert, amelyről ugyanakkor elismeri, a vonatkozó jogszabályok okán nem ösztönző jellegű.

Ugródeszka: előnyökkel, hiányosságokkal
A 18. életévüket betöltött, állami gondozott fiatalokat befogadó központ célja, hogy felkészítse lakóit az önálló életre, segítse a társadalomba és a munkaerőpiacon történő beilleszkedésüket. Akik inkább munkát keresnének, húszéves korukig, a tanulmányaikat folytatók pedig 26 éves korukig jogosultak a szolgáltatásra – Sepsiszentgyörgyön, három tömbházlakásban. Itt önellátó készségeik fejlesztése mellett szakmai képességeik feltárására és fejlesztésére összpontosítanak, illetve a továbbtanulásra, esetenként munkahelykeresésre, elhelyez­kedésre.
Dósa Csaba, aki három éve vezetője a 2002-ben létrehozott utógondozónak, ismertette: a fiatalok teljes ellátásban részesülnek – a lakhatástól az öltözködésig, orvosi ellátásig. Ez pozitívum, de hátulütői is vannak: nehezen mérhető fel, hogyan állnak helyt a mindennapok valóságában, ha el kell majd hagyniuk a központot, mert a rendszer nem köti teljesítményhez a juttatásokat, nem motiváló jellegű. Példaként említette: mivel közbeszerzés révén kell megvásárolni mindent, az utógondozottak nem tanulnak meg a pénzzel bánni. Nincs esélyük megtapasztalni, mi a következménye annak, ha rosszul gazdálkodnak. Nehezebben tanulják meg beosztani vagy megspórolni pénzüket, igaz, Dósa Csaba úgy látja, ez a probléma nem érint mindenkit, vannak kivételek.
– Ők már nem érzik jól magukat régi helyzetükben, többet szeretnének, belátják a munkavállalás előnyeit, haladni kívánnak. Kezdik másokhoz viszonyítani önmagukat, hogy ki mit ért el, ki mivel rendelkezik, én mit valósítottam meg, mi lesz velem a jövőben. Körvonalazódik bennük egy jövőkép, főként azon fiatalok esetében, akik távozófélben vannak a rendszerből, és már szembesültek ennek következményeivel.
Rámutatott arra is, sokan náluk döbbennek rá hiányosságaikra, például arra, hogy nem tudnak főzni, s bár furcsának tűnhet, még a szabad idő felhasználása is gondot jelent esetenként, hiszen korábban olyan környezetben töltötték el napjaikat, ahol állandó programok és felügyelet is volt. A szakember úgy látja, létesítményük egyfajta burok, középtávon a valós élet felé vezető úton. Gondozóik vázolják, bemutatják az ifjaknak azokat a lehetséges forgatókönyveket, amelyekkel élhetnek, ám a döntés végül rajtuk áll. Állítása szerint az intézményből kilépők zöme helytáll az életben, boldogulásukat a távozást követően évekig követik és dokumentálják.
– Számunkra a legnagyobb siker látni azokat, akik talpra álltak és fenntartják magukat, célokat értek el, és jól élnek. Ám ez évekbe kerül, és évek próbája.
Álomból biztonságba
Borús délelőttön találkoztunk Istvánnal, kávé mellett, egy könyv társaságában várt, s bár kimérten és megfontoltan, mégis nyíltan beszélt eddigi életéről, jövőt érintő elképzeléseiről. Kezdésként leszögezi: kínos, bizonytalan helyzet volt számára a gyermekjogvédelmi rendszerben lakni.
– Gyermekkortól tudtam, hogy ez nem olyan helyzet, biztos menedék, ahol letölthetném életemet, álmom és vágyam volt egy lakás. Elvégeztem az iskolát, majd dolgozni kezdtem, aztán gyűjtögetni, félretenni a pénzt. Nem sokat, amennyit tudtam – meséli.
Kézdivásárhelyen és Csernátonban tíz-tíz évig élt, a 18 éven felülieket célzó központban pedig három évet töltött el. Az első tízre úgy emlékszik vissza, elrepült, „mintha csak álom lett volna”. Csernátonban érezte magát a legjobban, emberien viszonyultak hozzá, egykori otthonának vezetőjével ma is tartja a kapcsolatot. Az elemi iskolát Kézdivásárhelyen végezte, az V–VIII. osztályt Csernátonban, IX–X.-ben ismét Kézdivásárhelyen tanult, majd Sepsiszentgyörgyön a Puskás Tivadarban. Elektrotechnikát tanult, ez a végzettsége, emellett megvan a szakácsdiplomája is. Most a Bertisnél dolgozik, lassan két éve.
A központban nem érezte jól magát, nehéz volt meg­szokni, feldolgozni a változást, az új embereket. Végül felettese révén kapcsolatba került egy fővárosi, állami gondozott fiatalokat támogató alapít­vánnyal. Négy hónapig ott is élt és dolgozott. Állítja, Bukarestben tapasztalta meg igazán, mi is az élet. Délelőttönként a projekt programjaival foglalkoztak, délután pedig munkába járt. Ott tanulta meg azt is, mit hogyan kell tenni, miként kell bánni a pénzzel.
Fővárosi tapasztalatait is szívesen idézte fel, a román nyelvvel nem volt gondja. Édesapja román, édesanyja magyar volt (mindkét szülő elhunyt – szerk. megj.), az óvodát is románul kezdte, s gyakran fordultak meg olyan környezetben, ahol románul beszéltek. Bukarestben egy hotel konyháján mosogatott, végül talált egy másik állást.
– Nem voltam elesett, aki arra vár, hogy valaki munkát keressen nekem. E-mailben, személyesen is jelentkeztem, elmentem, ahová tudtam, ismertem a terepet – idézte fel. – Egy e-mailemre választ is kaptam, majd találkoztam egy hölggyel, aki meglepően jókedvűen fogadott, ám azt mondta, ne legyek túl biztos a dolgomban. Délután aztán ismét telefonált, akkor már a felettese szeretett volna velem találkozni.
Így ismerkedett meg majdani főnökével, másnap reggel pedig mehetett is dolgozni az angol céghez, ahol kebabot készítettek. Fiatalos, jó csapatként jellemezte munkatársait, akikkel jól tudott dolgozni.
– Miért hagytad ott őket, miért maradt abba ez a munka?
– Őszintén? Mert honvágyam volt. Hiányoztak a barátok is, és tudtam, hogy itt a helyem. Célkitűzésem volt Sepsiszentgyörgyre kerülni, és az, hogy lakásom legyen.
Bukarest után tehát ismét Sepsiszentgyörgy következett, albérletből albérletbe költözés, míg aztán belefáradt, és három hónapnyi gondolkodás után úgy döntött, lakást vásárol. Nemrég sikerült is az Első ház program révén, bankkölcsönnel.
– Büszke vagyok magamra – meséli elmosolyodva, és üzen is azoknak a fiataloknak akik „bent” vannak: ne csüggedjenek, hogy egyszer kikerülnek a jó életből, mert ennek is eljön az ideje. – Családot kell alapítani, otthont kell teremteni, ahol le tudod hajtani a fejed. Szeretném, ha mindenki így állna a dolgokhoz, iskolát végezzen, munkahelye legyen, a saját útját járja.
– Milyen az otthonod?
– Olyan hely, ahol jól érzem magam. Az előző tulajdonos bútorai ott maradtak, akik eddig nálam jártak vagy akiket befogadtam, ők is jól érezték magukat. Most szeretnék egy kicsit saját magam lenni, pihenésre van szükségem, sok dolgot vittem véghez az utóbbi időben, sokat dolgoztam, szellemileg, fizikailag is. Majd idővel, ha a jó Isten megsegít, és úgy alakul, a következő lépés a család lesz – mondja bizakodva.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 777
szavazógép
2017-11-02: Család - :

Gyermekeink

2017-11-02: Jegyzet - Pálmai Tamás:

Az öröm

Tudományosan olyan mentális állapotokat jelöl, amelyet pozitívként, kellemesként tapasztalunk. Megélése szubjektív: más-más egyén különböző mértékű örömöt tapasztal ugyanabban a helyzetben.