Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Makár Alajos redivivus

2017. november 4., szombat, Képzőművészet

Immár hetedik évtizede keresem s próbálom megrajzolni a huszadik századi erdélyi magyar művészet határait. Földrajzilag és szellemileg, magasságban és mélységben egyaránt.

  • Szent Bertalan napja
    Szent Bertalan napja
  • Jó napot!
    Jó napot!
  • Széki menyecske
    Széki menyecske
  • Csángó anya
    Csángó anya
  • Körösfői lány
    Körösfői lány

S minél biztosabb vagyok benne, hogy térképem most már pontosan követi e határ vonalait, annál boldogabb vagyok, amikor újabb fehér foltra bukkanok, s végül rá kell döbbennem: az erdélyi magyar művészet határtalan. Földrajzilag és szellemileg, magasságban és mélységben egyaránt.
Az erdélyi művészet fő vonulata, a transzilvanizmus ugyanis nem stíluskategória, nem egy korszakhoz köthető stílusirányzat az elmúlt száz év irányzatainak a rengetegében, hanem életérzés és világnézet kérdése. És annyiféle művészi formában konkretizálódik, ahányan művelik.
A transzilvanista képzőművészetnek soha nem volt programja, és nem is volt soha kötelező ars poetica, mint ahogy valóban nem jellemző vala­mennyi Erdélyben született művészre, sem a két világháború közötti időszakban, sem 1945 és 1990 között. Viszont zsigeri mélyrétegeire mi sem jellemzőbb, mint hogy ugyanaz a rejtve érvényesülő intellektuális energia határozta meg például Buday György útját Londonig s a Mattis-Teutsch Jánosét Nyugatról vissza Brassóba.
Mi ez az intellektuális energia, amely azonos erővel sugárzik a székelyföldi, a partiumi, a szilágysági, a bihari, a mezőségi és a kalotaszegi tájakról elszármazott művészek életművéből?
A művészi felelősség ösztöne és tudata. Egy olyan erkölcsi fogalom és magatartás, amely egyszerűen eltűnt a művészeti köznyelv szótárából, illetve nem említheted a nevetségesség ódiuma nélkül. És mégis ez a művészi szabadság próbája, nem a szabadosságé.
Emlékezzünk az 50-es, 60-as, 70-es és részben 80-as évek kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, nagyváradi kiállításaira: mennyi festői, szobrászi és grafikai munka állította meg lépteinket a beavatás, a tudatosítás és a feloldás örömével.
Mindig ebben az örömben részesítettek bennünket Makár Alajos festményei is, aki most, 2017-ben lenne kilencvenéves, de már hatvankettedik életévében halálos kór ragadta el tőlünk.
Talán az is istenkáromlás manapság, ha kijelentjük: a korszak egyik legférfiasabb festője volt. Már csak azért is, mert a termékenységszobrokat faragó-mintázó ősművészhez hasonlóan az ő festészetében is a nők, a női sorsok és hivatások témája játszotta a főszerepet. Első, visszhangot keltő főműve is a Csángó anya volt (1959), az ötvenes évekből származó többi korai munkáit egyébként meg is semmisítette. S anélkül, hogy e témakör származási vonulatát végig elemeznénk, ezúttal egyetlen későbbi, 1980 körüli művét állítanánk melléje, édesanyjáról festett egész alakos portréját, amely József Attila Mama című versét kavarta fel a nézőben.
De a férfiasság epitetonját azzal sem oldhatjuk fel, ha fizikai, atletikus megjelenésére emlékeztetünk, s arra, hogy kőművessegédi képesítéssel iratkozik be a képzőművészeti főiskolára. Hangja, nevetése ércesen csillogott, miközben éppen gyöngédségével árulta el erejét.
Makár a festészet értelméhez, a művészi pálya elrendeltetéséhez való hűségében mutatta fel azt a lenyűgöző, férfias fegyelmezettséget, amely a lényegtelen külsőségek, a sikerhajhászás, a megdöbbentő semmitmondás fölé emelte munkásságát.
Kisvárosias közvetlenségére, áradó életszeretetére a korszak ideológiája is rájátszott  – például Makár ötvenes évekbeli festményei; velük azonban ő nem a szocreál stílus kívánalmainak óhajtott megfelelni, hanem olyan életképekben kereste festői önmagát, amelyekben leplezetlenül érzékeltethette együttérzését kortársaival, s egyben leplezni tudta technikai gyarlóságait.
Nagykároly a festő születése, gyermek- és kamaszkora éveiben nem volt művészeti város. „A kiskárolyi városrészben (…) született 1927. november 18-án. Édesapja, Makár György kőműves, édesanyja, Mária háztartásbeli volt. (…) A nagy állami iskolában járt 7 osztályt, majd a Fazekas utcai Papp Sándor mellett lett kőművesinas, aztán segéd. (…) Ő is egyik áldozata lett a Nagykároly környékén itt felejtett háborús emléknek:  (…) Ő is kézigránátot talált, a felrobbanó gránát súlyos sérüléseket okozott az egyik kezén, hosszú ideig kórházi ápolásra szorult. A kórházban kezdett rajzolni, füzetet és rajzceruzát kért szüleitől és testvéreitől. Miután kikerült, a kórházból az akkori Ifjúmunkás Szervezet által indítványozott ifjúsági brigádba jelentkezett, és részt vett a salva-visói vasútépítkezéseknél. Hazakerülve beiratkozik a bukaresti képzőművészeti főiskolára, ahonnan sikerült átkerülnie a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe Kolozsvárra. Itt Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt tanult 1949–1955 között...”1
De igazából Miklóssy dresszúrája és okkultizmusa ébreszti rá, hogy nem a választás, hanem a kiválasztottság terhe nehezedik rá.
Aki (szerencséjére) Miklóssy Gábor növendéke lett, annak tanulmányai hat éve alatt ecsetjével „fel kellett mondania” az egyetemes és magyar művészettörténetet, hogy aztán a diplomavizsga után néhány évvel felfedezze benne önmagát. Persze ez csak a legjobbaknak sikerült. Makár is közéjük tartozott, de időben kissé elmaradva tőlük, mert felelősségtudata erősebb volt a dresszúrától mindenáron való szabadulás vágyánál.
Gyakorlatilag majdnem negyvenévesen, a hatvanas években kezdődik festői pályája, 1967-ben lép első kiállításával a nyilvánosság elé. A korszak silány nyomdai és pénzügyi körülményeire jellemző, igénytelen, kis alakú, négyoldalas meghívó-katalógus élén a már említett Mama fekete-fehér reprodukciója látható, a kép azonban a valóságban gyönyörű festői vallomás arról a ritka pillanatról, amikor ez a kemény tartású, munkában edződött asszony megbontott fejkendőjének fekete keretéből derűsen néz vissza művész fiára.
Talán már itt felvethető az a máig megoldatlan kérdés: mit adott hozzá a partiumi festészet (például Papp Aurél, Maczalik Alfréd, Tibor Ernő, Tóth Gyula, a fiatalabbak közül Tóth László, Paulovics László és mások) az alföldi festészet ember- és tájszemléletéhez? E kései korszak emlékei alapján E. Szabó Ilona elemzése éppen ehhez kínál adalékot: „A hatvanas évek levegős-laza tájképein sohasem szikrázik a napsütés. (…) Szelíden világítja meg a földet vagy vizet, mint ahogy ritka az élénk színekben megjelenő táj is, inkább viharosan sodró ecsetjárással, tompa színekben fogalmaz. (…) Hideg és meleg, színes szürkék egymásba olvadásával érezteti a levegőt. Ez a roppant gazdag, változatos szürke világ kavarog fák lombján, égen, földön…”2
Egy évtized múltán, a 70-es években ugyanaz a várakozó feszültség és egyfajta konstruktivitás, a szellemi építkezés izgalma hatja át piktúráját, amely e korszak legkiválóbb személyiségeinek a kibontakozását eredményezte, és főműveket inspirált az irodalomban és a művészetekben.
A 70-es évek képeinek (Emberek és földek, Horizont, Várakozás, Találkozás, Tordai hasadék, Barázdák, A föld stb.) súlyos, mégis egyszerű faktúráját ez a megtalált mélység hatja át a konkrét és az elvont áttűnéseivel, a művészi felelősség és tisztánlátás intelemszerű sejtetésével, hogy tudniillik a történelem sodrában minden önmaga ellentétébe csaphat, mint például a Forró nyár érett gabonatáblái, amelyekben a vörhenyes barna, kiégett földek képzete is felmerül.
Az erdélyi lét, valóság, örökség tanulságainak a feszegetésével azonban nem az allegória, nem látomások felé sűríti vagy oldja aggályait és reményeit, hanem éppenséggel a megragadható, a testet öltött emberi méltóság csodálatos tartományára összpontosít: 1974-ben felfedezi magának Szék köz­ség festői korszakalkotó energiáját.
Kiindulópontként Kányádi Sándor Fekete-pirosát festi meg (Csütörtök délután) a kolozsvári Telefonház mögötti téren meghunyászkodva párjára váró két sziki lány alakjával, aztán mind közelítőbb köröket jár be a község házai és lakói között, megfejti a harmadik, majd a negyedik domináns: a fehér és a kék lelkiségét, s gyakorlatilag e négy elem, e négy szín szimbolikájával mond el mindent, aminek az elmondására ezekben az években, 1974 és 1982 között hivatottnak érzi magát.
Lettek volna ebben a néprajzi mikroorganizmusban még szinte (a kibernetikus Európa és Amerika szemléletmódjához, életérzéséhez mérten) pogány mozzanatok és mitológiai szépségű vonások is; Makár azonban nem az elsüllyedt harangokat kongatja, és nem romantizálja a megrekedt időt. Hanem, akárcsak korábbi csángó és kalotaszegi témáiban, egy régi álmához merít nyersanyagot és eszközt a széki világból: vizuális lehetőséget, alkalmat nyújtani a máshol már megbomlott közösségi tudat helyreállításához, az emberek lelki kapcsolatainak erősítéséhez, és példát adni arról a tisztaságról, őszinte emberségről, amely a frissen keményített vászoningek fehérségében és a sejtelmes puhaságú hárászkendők feketeségében megtestesül – tehát példát adni arról a fegyelmezettségről, amellyel az ősi viseletüket megőrző széki lányok és legények, asszonyok és férfiak a pirosak, feketék, kékek és fehérek méltóságában viselik kifürkészhetetlen sorsukat.
 És ugyanezzel a  megőrző-intelemszerű hitelességgel örökíti meg a 80-as évek közepén a homoródszentmártoni alkotótáborban töltött nyarakon a kőből rakott kapuk monumentalitásában és a villámcsapás égette fák feketén megnyíló törzséből sarjadó lombokkal, ebben az elnéptelenedő, gyönyörű tájegységben – az élet jeleit.
„Az emberek el vannak foglalva a gondjaikkal – nyilatkozta egy ebből az időből származó ritka interjúban. – Ennélfogva érzéketlenebbek lettek a mások bajai iránt. Képeim tartalmi mondandójában abból indulok ki, hogy az egyéni gondok a közösségi gondoknak is jellemzői. Nem akarok én világmegváltó lenni, de egyre jobban átérzem, hogy föl kell mutatni a mindnyájunkat őrlő kérdéseket...”3
A motívumokban, stíluselemekben és szemléletileg is oly gazdag erdélyi tájfestészet számára gyakorlatilag kimeríthetetlen lehetőségek kínálkoztak az elektronikai-digitális forradalmat (és a művészet fölötti győzelmét) megelőző évtizedekben. A letisztult, érett, személyes festői nyelvezet birtokában Makár is sokféle természeti és emberi élményből merítette építkezési anyagát. És persze Nagykároly, Kalotaszeg, Kolozsvár, Székelyföld mellett a Duna-delta és a Fekete-tenger látványa is beépült életművébe. Ezúttal csupán egy olyan tájegységet emelnénk ki, amely ugyancsak a 80-as években és ugyancsak sorozatszerű vonulatot képez e gyorsan lezáruló életműben: nagyobbik, építész végzettségű leányát a bukaresti egyetemi tanulmányok elvégzését követően a Zsil-völgyi Petrillára helyezték. A Zsil völgye ekkor már nem volt ismeretlen művészeti tájegység, hiszen a hatalom már az 50-es években megfestette Miklóssy Gáborral a két világháború közötti munkásmozgalom emlékművét, majd ugyancsak az 50-es évek közepén egy egész frissen diplomázott kolozsvári évfolyam telepedik le művésztelep-alapító szándékkal Petrozsényban. Makár azonban éppen azt a belülről sugárzó elhagyatottságot, szegényességet és kisemberi vonásokat találta meg ebben a természeti-urbanisztikai-társadalmi közegben, amit/amelyeket a hősi múlt kommunista apologetikája eddig eltakart.
Makár mindenképpen egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet főtémájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát – az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság.
Tartotta ezt az a hatalmas emberi termet és lélek, amelyet/akit utolsó éveiben a gyilkos betegségbe bele nem nyugvó orvosa (a művész beleegyezésével) valósággal körbefaragott, mint egy szobrot, hogy a megfertőződött, begyulladt nyirokmirigyeitől megszabadítsa.
Az alföldi és a partiumi festészet rokon és eltérő vonásainak az elemzése nem lehet feladata ennek az írásnak. Az viszont tény, hogy Makár Alajos ezeken a légköri, természeti, urbanisztikai és szellemi hagyományokon felnőve végül is azoknak a festőknek a sorát gyarapította, akik e nemzetközösség életének legnehezebb időszakában is az erdélyi lélek erejével tudtak példát nyújtani a túlélés esélyeire.
 

Banner Zoltán

Jegyzetek

1. Dr. Németi János: Makár Alajos-emlékkiállítás készül Nagykárolyban. A nagykárolyi múzeum hajdani igazgatójának írása 1997-ből. Lapkivágás a család tulajdonában a helyi újság nevének és a megjelenés időpontjának jelzése nélkül.
2. E. Szabó Ilona: Makár Alajos. Nagykároly, 1927–Kolozsvár, 1989. Emlékkiállítás a Képzőművészeti Alap nagytermében. Helikon (Kolozsvár), 1990. november 16.
3. Murádin Jenő: Műtermek, művek, alkotók – Makár Alajos. Igazság (Kolozsvár), 1980. november 19.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint ki nyeri meg az idei elnökválasztást?









eredmények
szavazatok száma 717
szavazógép
2017-11-04: Kultúra - :

M. Szlávik Tünde: Mint aki végtelenül messzire indul

Porszag. Hőség. Indián nyár az iskolaudvaron. Szolidan levetkőzött tanerők. A ruhák által nem fedett területeken már kopik a barnaság. Ülnek, beszélgetnek. Padon, kőpárkány szélén. A felkészültebbek kispárnákon.
2017-11-04: Emlékezet - :

Ferenczes István: Haláltáncház (Részlet)

1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvennapos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábainál tudnak léleksorvasztóan, reményveszejtően zuhogni.