– Mindenekelőtt leszögezném, hogy semmi közöm a mezőgazdasághoz, ezért nem mondhatnám, hogy szakmai ösztönzésről lett volna szó, amikor belevágtam a gyűjtésbe. A gépek iránti szeretet és a viszonylag korán, ötvenévesen, 1981-ben elhunyt édesapám emléke iránti tisztelet terelt ez irányba, az első vásárt is – több mint tíz évvel ezelőtt – az emlékállítás késztetése nyomán ejtettem meg – indítja beszélgetésünket Lévay Sándor.
Aztán az első traktor megvételét követően a gépek mintha megtalálták volna az utat feléje, olyannyira, hogy egy hónapon belül már hat–nyolc állt az udvaron. A motivációk között ugyanakkor szerepelt a márka iránti szeretet, hiszen amint részletezte: az első traktor megvásárlásánál a fő ösztönző mégiscsak az volt, hogy egy Hofherr-gép boldog tulajdonosa lehet. Az általa és az ismerők által is egyszerűen Hofherrnek nevezett traktorok az 1869-ben alakult, majd az 1880-as évektől Hofherr–Schrantz császári királyi szabadalmazott mezőgazdasági gépgyár néven létező, 1912-től pedig Hofherr–Schrantz–Clayton–Shuttleworth magyar gépgyári művek részvénytársaság néven teljes monopóliumot kialakító óriásvállalat termékei.
– A magyar vagy részben magyar gyártású traktorok, állómotorok egyébként mai napig elsőbbséget élveznek nálam. Én a Hofherrek szerelmese vagyok, több mint harmincat birtoklok már, míg 13 éves fiam Dutra-mániás – fűzi tovább a történetet. Szerénytelenségnek tűnhet, de úgy gondolja, a világ legnagyobb Hofherr gyűjteményével rendelkeznek, ez több mint harminc darabot jelent. Kevesen tudják, hogy ezek magyar gyártmányú gépek. Maga a teljes gyűjtemény ennél sokkal számosabb, csak traktorból (vannak köztük gőzzel hajtottak is) több mint százötven van a birtokukban, illetve meghaladja a 250-et az állómotorok száma, valamint több mezőgazdasági eszközzel is rendelkeznek, például cséplőgépekkel. Örömére szolgál ugyanakkor, hogy a fia is beleásta magát ebbe a szenvedélybe, sokszor a fiú próbálja meg lebeszélni arról, hogy megváljon valamelyik géptől, esetleg csere jöhet szóba.
A kedvenceken túl „mindenevőnek” mondja magát, és gyakorlatilag bárhová képes elmenni a világon, hogy a gyűjteményét újabb darabbal gazdagítsa. „Texas államban is részt vettem már árverésen, és vásároltam onnan is. A Csernátonban idén felvonult Dutra 4K-t (a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár terméke) egyébként Angliából szerezték be. Valamikor ezeket a gépeket Magyarország exportálta, ezt a modellt Perkins motorral és angol fülkével szerelték fel. Ritkaságnak számít, mivel Magyarországra nem szállítottak ilyen felszereltségű gépet – részletezi mosolyogva.
Kérdésünkre, hogy mégis van-e valamilyen kizáró kritérium a válogatásban, felkutatásban, Lévay Sándor kategorikusan kijelenti, hogy ez csakis a gépek kora. Fiatal vagy annak számító, 1960 után gyártott traktort, gépet nem gyűjtenek, ritka az az eset, hogy mégis elfogadnak egy-egy példányt. Általában olyat, amelyik valamiért különleges. A hangsúly mindenképp az öreg járgányokon van, mivel állapotuk miatt már senki nem szándékszik használni őket, és ha valaki nem gyűjtené, akkor az enyészeté lennének. A legidősebb traktoruk az 1910-es évekből származik.
A gyűjtés ugyanakkor nem áll meg a gépeknél, pontosabban a traktorok vásárlása előtt a modelleket kutatta fel – erre lévén anyagi kerete –, mostanra viszont kialakult az a helyzet, hogy „ami kicsiben, az nagyban is megvan”.
Felvetésünkre elismeri, nem mindenki számára elérhető hobbit talált, igen sok pénzt felemésztő és egyben időigényes foglalatosság ez, szenvedély nélkül azonban nem valósítható meg.
Ami a gyűjtemény további sorsát illeti, Lévay Sándor rámutat, úgy érzi, édesapjának akkor tud méltó emléket állítani, ha ezt a gyűjteményt lehetőleg rendezett formába a külvilágnak is megmutatja. Egyelőre előzetes egyeztetés alapján tekinthető meg, állandó szabadtéri kiállítás formájában a telephelyen, ahol dolgoznak.
Hogy ne csak vasdarabok legyenek
Csernátonba Kádár Zoltán révén vezetett az útja, aki sepsibükszádiként gyakran emlegette a Haszmann Pál Múzeumot, az ott található gépeket. Több rendben eltervezte, hogy megtekinti az itteni gyűjteményt, majd egy veterángépes rendezvényt követően, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főmuzeológusával, illetve egy derecskei barátjával közösen ellátogattak Felső-Háromszékre. Az első kérdése az volt, miért nem működnek a gépek? A válasz pedig egyszerűen hangzott: „nem jók”. Ennek nyomán fogalmazta meg, hogy ilyenformán az ember csak vasgyűjtő, és máris megszületett az ötlet, amelyet immáron öt éve májusban és szeptemberben gyakorlatba is ültetnek, hogy többedmagával ideutaznak Magyarországról, és igyekeznek – kizárólag barátságból, mert kiváló a viszony a múzeum működtetőivel, a Haszmann családdal – életet lehelni a gépekbe. Lévay Sándor szerint Csernátonban nagyon szép gépgyűjtemény található, ami vélhetőleg Romániában egyedülálló, viszont borzasztó nagy kihívás volt ezeket a gépeket működőképessé tenni, nagyon hiányosak voltak, egy részük továbbra is az. Az enyészet és a haldoklás határán vannak – így lehetne a legjobban besorolni sokak állapotát – fogalmazott. „Működőkepéssé tételük már azért is igen nehéz feladat, mivel sajnos már kevés a tudás ezen a téren. Szerencsére egyre több barátom érdeklődik aziránt, amit itt teszünk, és Magyarország minden vidékéről kerül valaki a veterángépesek közül, aki tevékenyen hozzájárul az életre keltésükben. Az első hívó szóra nem az a kérdés, hogy hová és miért megyünk, hanem, hogy mikor? És ez nagyon jó érzés. Az első Hofherr beindítása, amely negyven évig a mocsárban süllyedve várta a jobb napokat, egy csoda volt. (Az R 20–22-es típusjelzésű traktort a múzeum az albisi Bod családtól vásárolta meg 1982-ben, és már második éve „adja az erőt” a Burrogtatón munkára fogott cséplőszekrénynek). A rendezvény előtti napon sikerült beindítani, ez a pillanat még a férfiembert is meghatotta, és ha felidézi a történetét, menthetetlenül elérzékenyül. Az érzés nem véletlen, ugyanis alkatrészeket ezekhez a gépekhez nehezen vagy sok esetben egyáltalán nem lehet találni, ezért nem egyszer csak régi dokumentumokból ismerik a működésüket, esetleg olyanoktól, akik még dolgoztak ilyen gépeken – ők egyre kevesebben vannak – tudnak információkat szerezni, majd legyártják az alkatrészt, de olyan is előfordult, hogy improvizatív megoldásokhoz kellett folyamodniuk. „Lényeges viszont, hogy azt a tudást, amit így megszerzünk, valahogy mi is továbbadjuk az utódainknak, hogy láthassák: nem csak halott vasdarabokról van szó, hanem apáink, nagyapáink ezekkel építették fel az országot” – foglalta össze az öt év erőfeszítéseit Lévay Sándor.

Gépkultusz az anyaországban
„Mit ránk hagytak az őseink, amit nem olvasztottak be a kommunisták, nem sikerült államosítani és eltüntetni, Románia belsejébe elsüllyeszteni vagy külföldre vinni, Svájcba, Németországba, az itt megmaradt, és ezt nekünk kötelességünk megőrizni” –  véli Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Hajdu Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum vezetője, aki sepsisbükszádi származásával egyfajta kapocsként szolgált a csernátoni múzeum irányába. Ő maga a véletlen folytán került kapcsolatba a régi gépek megőrzésével, ápolásával 1990-ben, egy egyházi énekkari látogatás révén, amikor is megismerte a mezőkövesdi intézmény akkori vezetőjét, a későbbi névadót. „Gazdálkodó fiatalként akkor kaptuk vissza nagyapáink örökségét, a földeket, és megkaptuk hozzá a tanácsot is: kisfiam, rendezni kell a dolgaidat, mert ha nem, nagyapád forog a sírjában. Elnéztük, hogy az a cséplőgép, amivel ők még itthon dolgoztak, az ott már múzeumi tárgy” – emlékezett. Az alapító, János bácsi, kinek nem volt utódja, azt mondta, költözzenek ki és vállalják, hogy továbbviszik az általa elkezdett munkát, mivel örökös híján nincs aki folytassa. Némi gondolkodás után úgy döntöttek, nem mulasztják el a lehetőséget és léptek. Bölcs döntésnek bizonyult, az intézmény idén már a 19. gépésztalálkozóját tartotta, szeptember másodikán. Magyarországon egyébként igen erős kultusza van a „vasgyűjtésnek”, a régi gépek megmentésének, szerencsére Lévay Sándor mellett még igen sokan vannak, akik foglalkoznak ezzel. Nagyon sok gyűjtemény létezik, egyeseknek megvan a múzeum minősítése, másoknak nem, de utóbbiakat is meg lehet tekinteni. A legtöbbjük a helyi értéktár részei. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy öt évvel ezelőtt Lévay Sándor felkérésére egy népes csapattal, a gépmentés szándékával jöhettek Csernátonba – noha a két intézmény kapcsolata régebbi –, és teszik ezt azóta is.