2015. március 20. Fáradtan, egyhangúan lépegetek fölfelé a meredek hólejtőn. Már majdnem dél van, de az északi oldalt még árnyék borítja. Előttem alig kivehető – éppen csak karcolásnyi – nyomvonal a jeges felszínen, és húszméternyi kötél. A végén fekete sziluett. Épp most lép ki az árnyékból, föl a gerinc élére. Alakját a fátyolos égen halványan kirajzolódó szivárvány övezi. Szürreális látvány! Endre elérte az Eiger keleti gerincét. A csúcs innen már csak karnyújtásnyira van. Sikerült! Kis triónk megmászta az Eiger északi falát.
Három napot töltöttünk együtt abban a zord, jeges, embertelen világban – egy kötéllel összekötve, sorsunkat egymásra bízva. Tudtam: sikerülni fog, ha Endre vezeti a csapatot. Minden mozdulata teljes nyugalmat és magabiztosságot sugárzott. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy elhibázzon egy mozdulatot, hogy leessen. Akkor még nem tudhattuk: ez volt az utolsó alkalom, hogy egy kötélpartit alkottunk. Pedig voltak még közös terveink, Endre a híres trilógiáról álmodott. Az Eiger után szerette volna megmászni a Matterhorn és a Grandes Jorasses északi falait is. Számára a hegymászás szenvedély volt, életforma.
A zárkózott, szűkszavú mászó tetovált karjaival és hatalmas „mancsaival” barátom volt és mentorom. A kilencvenes évek végén találkoztunk először az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki csapatában: én akkor végeztem az általános iskolát, ő már a húszas éveiben járt. Hamar oltalmába vett. Eleinte rengeteget túráztunk együtt, és ő felügyelte az első lépéseimet akkor is, amikor belekóstoltam a sziklamászásba. Ő volt az, aki elutasított az első téli Királykő- túrámról. Végül tőle vásároltam az első valamirevaló jégcsákányomat, vele másztam meg első alkalommal az Oltárkőt és később szintén vele másztam meg a Fehér Völgy nagy falán a Kék Repedést is. Hegymászóként nem hibázott, ám egy tragikus munkabaleset megtörte szépen ívelő pályáját. A család és közeli barátok mellett hegymászók népes közössége kísérte utolsó útjára is múlt kedden Marosvásárhelyen. Mindössze 41 éves volt.
Endre igazi harcos volt, aki soha nem adta meg magát. Kiváló példa arra, hogy akarattal és kitartással felülkerekedhetünk saját létünk korlátain. Már 15 évesen munkába kellett állnia, asztalosként dolgozott, és szó szerint az egyik napról a másikra élt. A hosszú hajú rocker srác akár fel is őrlődhetett volna a rendszerváltás utáni zavarosban, de ő többet akart a monoton létfenntartásnál. Számára a hegyek világa jelentette a kitörést, sziklamászással, alpinizmussal kacérkodott. Még az sem jelentett akadályt, hogy a szükséges eszközök beszerzésére nem volt pénze: saját jégcsákányt készített, önmaga varrta az első beülőjét, saját elképzelése szerint átvarrta hátizsákját. Többnyire autodidakta módon, szakkönyveket böngészve sajátította el a mászás alapjait. Másodkézből felszerelést vásárolt, és ha tehette, mászott. Már akkor a Matterhornról és az Eigerről álmodott... A jobb kereset reményében Magyarországon vállalt munkát, előbb építkezésben, majd később ipari alpinizmusban dolgozott. A kétezres évek derekán tért haza Erdélybe, Marosvásárhelyen telepedett le. Családot alapított és saját vállalkozásba kezdett mint ipari alpinista. Közben rendületlenül mászott itthon és külföldön. A hegyek iránti szeretetet megosztotta párjával, Zsuzsával és fiukkal, Péterrel is. Eltökélt célja volt, hogy Péternek megadhassa mindazt, ami kimaradt az ő gyermekkorából, hogy boldog legyen és a legjobb esélyekkel indulhasson az életben.
Túl vagyunk már a Rámpán. Egy alig félméternyi, vízszintes, hófödte sziklapárkány kezdetén állunk, mely az egyetlen lehetséges átjáró a Pókhoz. Az Eiger északi fala narancssárgán izzik a késő délutáni nap fényében. Lábunk alatt ezer méternél is nagyobb mélység bárányfelhőkkel. Endre mászik elsőként. Elindul az Istenek traverzén, majd a lemenő nap sugarai között eltűnik. Ég veled, barátom!
Márk Előd Miklós
