– Több mint három évtizednyi díszletkészítői munkásság alatt melyik alkotása bizonyult a legnépszerűbbnek? És ez a népszerűség mennyiben találkozott az ön értékítéletével?
– Talán az a huszonnyolc méteres sárkány, amelyet az első Szent György Napokra építettem. A Trabantomat építettük bele, jó sok olajat öntöttem a benzinbe, hogy füstöljön, a kipufogógázt pedig a sárkány orrlyukain vezettem ki. Hangja is volt, füstje is. Biztosan népszerű volt, egy egész város látta és díjazta. A tényleges színházi alkotások között nehezebb ilyet találni, mert egyik munka gyorsan elhalványítja a másikat. Most épp arra a késre vagyok a legbüszkébb, amelyet a marosvásárhelyi színház felkérésére készítettem egy öngyilkosság kellékeként, az igazi nagy kihívás pedig az volt, hogy rengeteg vér folyjon a nyomában. De a Bánk bánhoz készített öt vaddisznófejre is igen büszke vagyok, azok teljes mértékben épített fejek, csak a bőr származik igazi vaddisznóból. Ugyancsak a Bánk bánra készült egy másik kedvencem, a Szent Korona, használta később a bábszínház, nemrég pedig a Háromszék Táncegyüttes az Óriáspince-tetőn a Csillagösvényben.  Varga Vilmos egyik magánelőadása kedvéért meg is kellett dupláznom.
– Hogyan lát neki egy ilyen munkának?
– Minden munka éjjel, a fejemben kezdődik. Sűrűn előfordul – főleg, ha sokat vállalok –, hogy képtelen vagyok aludni, míg a fejemben meg nem születik a megoldás. Legutóbb Márkó Eszter székelyudvarhelyi előadásához kellett három hatalmas sárkányfejet készítenem, hat ördögöt, egyéb kellékeket. A varázsló botja 2,30 méteres volt, mert gólyalábon megy be a színpadra, aztán a gyöngyökből kirakott, kivilágított életfa, a színész arcát megvilágító mesekönyv, szóval, nem volt egyszerű feladat. A szentgyörgyi előadásokban dolgozó díszlettervezők pedig következőkor már a saját színházuktól hívtak, hogy készítsek el nekik ezt-azt. Ha kitaláltam, mit akarok csinálni, már „csak” annyi marad, hogy miből és hogyan. Az anyagbeszerzésben persze mindig komoly korlátozó tényező a színházak anyagi lehetőségei, a Szent Koronához szükséges sárgarezet például hulladékból kapartuk elő ismerősök segítségével. Nyilván előtte kivettem a könyvtárból a koronás könyvet, kifotóztuk, kinyomtattuk, aztán képekkel a kezemben járni kezdtem az ajándékboltokat az olcsó kövekért.
– Sokan születnek bütykölő, ezermester típusú embernek, de csak kevesen kerülnek a színház közelébe. Önnek hogyan sikerült?
– Tizenhat évnyi kirakatrendezés áll az én színházi életem előtt. Alapvetően azonban kárba ment borásztechnikus vagyok, Csombordon végeztem az iskolát. A mesterséggel nem volt semmi bajom, de Székelyföldön akartam maradni, itt viszont mindig is szűkek voltak egy borász lehetőségei. Még borivó sem lettem. Viszont nagyszerű osztályfőnökömért, Csávossy Gyuri bácsiért megérte öt éven át ott tanulni. Általa találkoztam a komolyzenével, a rajzolással, sokkal többet kaptam ott, mint szakoktatás. Katonaság után, 1967-ben borászként a szentgyörgyi Vinalcoolhoz kerültem, de a megyésítés után nem akartam a Csíkszeredában létrehozott területi központba menni. Az állami kereskedelmi vállalat sörpalackozójának felszámolása után, 1986-ban kerültem a színházba, Adorján István helyére hívtak.
– Mit gondol, hogy került szóba a neve?
– Ismertek bennünket, kirakatrendezőket, nemcsak a mindennapi munkák alapján, hanem a pártrendezvények díszleteinek gyártása és felszerelése okán is. A színház mindig is érdekelt, ha korábban nagy néha útlevélhez jutottam Magyarországra, soha nem nyáron mentem, mert minél több előadásra akartam eljutni. S mivel nagy álmom és célom volt bábokat gyártani, legalább két bábelőadást is beiktattam. Izgatott, hogy miként lehet megcsinálni, persze nem volt bátorságom közelebb menni, érdeklődni. A színházhoz kerülés számomra maga volt a beteljesült álom.
– Az első munkái, három baba ma is a műhely falát díszíti. Mi a történetük?
– Egy Constantin Codrescu-rendezéshez három, a színészeket jelképező babát kellett készítenem. Nem volt elvárás, hogy a babák hasonlítsanak is a színészekre – Rozsnyai Júliára, Csapó Györgyre és Kalamár Györgyre –, de én meglestem őket a büfében, s az alapján készítettem el a bábukat. Codrescunak nagyon tetszettek, úgy is alakította az előadást, hogy a függöny elé helyezett egy folyamatosan forgó fogast, arra akasztották a babákat. Jól indult a karrierem.
– Sosem próbálták elcsábítani, 1989 után sem? Ön sem vágyódott el Szentgyörgyről?
– Előfordultak néha hangok, de igazi döntéshelyzetbe soha nem kerültem, 1989 után pedig még kevésbé akartam elmenni. Olyan helyzet persze adódott, amikor elegem lett, amikor egy időben bennünket, kirakatrendezőket bujtogató csoportként kezelt a Securitate. Akkor azt mondtam, elmegyek, belementem egy névházasságba, meg is érkezett a befogadó dokumentum Magyarországról. Két hónapon át vergődtem, mit csináljak, nem aludtam, míg aztán egy éjszaka magamra parancsoltam: itthon maradsz, tessék aludni. Akkor falnak fordultam, elaludtam, és nem nyújtottam be a kitelepedési kérelmet.
– Ha filmet vagy színházi eladást néz, mit lát: a filmet vagy a díszletet?
– Menthetetlen vagyok: az utóbbit. Többnyire előre tudom, milyen látvány következik, sokszor azt is felismerem, miből készült a díszlet. Csak egészen kivételes színészi alakítással képes magával ragadni az előadás, hogy ne a díszletet, a jelmezeket lássam, vizsgáljam. De ezzel a többi kolléga, a műszakiak, szabók, asztalosok is így vannak. Amikor előadás közben a színész a kiöntött teában térden csúszik, a szabó sóhajt fel, egy jobban becsapott ajtónál az asztalos morog, hogy nem tartják tiszteletben a munkáját. Én is így vagyok vele, ha nem vigyáznak a bábukra, díszletre, maszkra. Miközben pontosan tudom: nem szabad elvárnom a művésztől, hogy ilyesmire figyeljen.
– Tudja, szokta követni a díszlet-, bábukészítésben megnyilvánuló új irányokat?
– Csak kismértékben, mert kevés az időm arra, hogy leüljek a tévé, a számítógép elé. Persze, ha valami különlegességre kérnek, utánanézek a dolgoknak. Az új anyagokat viszont igyekszem megismerni és használni. A vaddisznófejek készítésekor még nem állt rendelkezésemre az úgynevezett lépésálló, extrudált polisztirol, amely sokkal kevésbé törik, morzsálódik, mint a közismert változat. A fejeket agyagból kellett megmintáznom, ahhoz egy szerkezet kellett, amely megtartja az agyagot. Most az ilyet úgy csinálom, hogy izzószállal kartonsablon alapján kivágom az új polisztirolból a profilt, s annyi réteget ragasztok össze, amilyen szélességre szükségem van, aztán kifaragom. Erre kitűnően alkalmas ez az anyag.
– Képzőművészálmokat sosem „engedélyezett” ez az egyedi darabokat igénylő, összességében mégis futószalagszerű díszletkészítői munka?
– Szeretnék többet foglalkozni képzőművészettel, de az az igazság, hogy a 2014-es kiállításomat is más „hajtotta” ki belőlem. A szakmai bábokból, kellékekből álló kiállításom pedig úgy született meg, hogy a Kerezsi házaspár bikfalvi kulturális egyletének keretében maszkoztak a gyerekekkel, és engem is felkértek, hogy készítsek néhányat. Amikor viszont meglátták, azt mondták, nem lehet egy kalap alá venni a gyerekek munkáival, csináljunk külön kiállítást az enyémekből. Meglátta Bocsárdi László, a színház igazgatója, s mondta, hogy be kell hozni Szentgyörgyre. Már volt egy meghívásom a Míves Házba, de Bocsárdi hallani sem akart más helyszínről, mint a színház előcsarnoka. A közszereplésektől azonban annyira irtózom, hogy aligha fogok én hasonló rendezvényeket kezdeményezni.
– A képzőművészeti felső tanulmányok sem vonzották?
– Felvételiztem én, de az csak arra volt jó, hogy még inkább szembesüljek a hiányosságaimmal. Rengeteget köszönhetek viszont Kiss Bélának és általa az ikebanának. Azóta érzem, nem csak látom a természetet. Egy lomb nélküli fa egyszerűen érzés, egy jegenyefa íve pedig itt folytatódik a mellkasomban.
– Érezte esetenként művészete korlátozásának, hogy igazából mindig megrendelésre dolgozott, a mindenkori rendező, díszlettervező álmainak kellett alakot, formát adnia?
– Nem, mert azokat az elképzeléseket mindig tovább kell vinni, kiteljesíteni, hozzájuk kell adni. Nekem is lennének ötleteim, de teljesen önálló munkára igazából csak a bábszínházban adódott alkalmam, néhai Nagy-Kopeczky Kálmánnal jól megértettük egymást. Előfordul, hogy a színházban is elmondom a véleményemet, de rendre visszaküldenek a padomba.
– Milyen viszonyban van a mai minimalista díszlettervezés világával?
– Semmi bajom vele, sőt. Azzal nem vagyok kibékülve, hogy a fiatalok egyre több technikai elemet, fény-, hang-, füsteffektust használnak. Szeretem Bartha József látványvilágát, nála csak azt kifogásolom, hogy tonnaszámra használja a vasat. Szerintem a jó díszlet adjon hozzá a darabhoz, de hagyja érvényesülni a színészt. Ebbe a nézetembe illeszkednek Csiki Csaba egyszerű díszletei, Bartha látványtervei. A színházat pedig hagyjuk meg a színésznek, az az ő dolga.

ZAYZON ÁDÁM
Díszlet- és bábkészítő művész, 1946-ben született Bodokon. Iskoláit szülőfalujában, majd a csombordi kertészeti és borászati technikumban végezte. Az 1965-ös diplomázás után a prázsmári állami gazdaságban, majd a sepsiszentgyörgyi borászati vállalatnál dolgozott. 1970 és 1986 között kirakatrendező, azt követően a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház díszletmestere, tevékenységét a 2010-es nyugdíjazását követően is folytatja. Művészetét két – egy szakmai és egy képzőművészeti – kiállítás is pontozza. Első házasságából két felnőtt lány apja, Kinga Ausztriában, Zsuzsa Magyarországon él. Második felesége, Melinda ugyancsak a színház alkalmazottja.