Demeter J. Ildikó
Kabát begombolva, táska a vállon – keresztbe, hogy le ne csússzon –, indulok. Egyik kezemben kulcs, a másikban a szemetes zacskó, a harmadikban (jaj, az nincs, akkor a következő ujjamra akasztva) a műanyag és fém göngyölegek – papír majd holnap jön, az üveg holnapután, csak tudnám, hogy miért kell összetörni –, a tegás kártyát zsebre vágom, jól lehúzza (mert komoly nehezéket kötöttem a kis műanyag lapra, miután az első, amit hivatalból kaptunk, észrevétlenül elhagyott a tömbház és a hulladékgyűjtő pont között, és újat kellett venni helyette a köztisztasági vállalatnál), sebaj, ajtót bezárni, lépcsőházi villanyt homlokkal felkapcsolni, a tömbházajtót könyökkel kinyitni, hurrá, kint vagyok, és egyik zacskó sem szakadt se ki, se le.
A zöld házikó előtt újracsoportosítás: szemét le, kulcs a zsebbe, kártya elé, pitty-pitty, nyílik a zár, az ajtót azonban kézzel kell kinyitni, lábbal megtámasztani (mert rugós), szemetet felkapni, és gyorsan besurranni, hogy oda ne csípje a kabátot a csukódás. És akkor állj. A vegyes szemét az első konténerbe kerül, ez simán megy, a hátul elhelyezett szelektív tárolókhoz vezető kurta folyosó azonban akadályokkal telített: kibelezett zacskók – zár ide, zár oda, a kukázók mindig bejutnak valahogy –, halomba hányt kartondobozok, ócska ruha, törött fogas, szakadt matrac, üvegszilánk, néhány naponként pedig ürülék torlaszolja el a helyet. Így hát odadobom a többi tetejére a gondosan különválogatott, újrahasznosítható anyagot, lenyelek néhány spontán feltoluló gorombaságot – kinek is mondanám –, és fordulok kifelé. Az ajtó gombja ragad, de muszáj megfogni, pitty-pitty, legközelebb hozzak nedves törlőkendőt a kezemnek. És a tároló falának, amit rászáradt löttyök és kézzel írott üzenetek tarkítanak, már hónapok óta.
Mehetek dolgomra. Nézek jobbra-balra, hogy jön-e autó, de csak szemetet látok: akinek nincs (kéznél) a kártyája, az csak úgy leteszi a maga zacskóját a begyűjtő házikó tövébe, és persze a kukázók ott helyben kibontják, a szél és a kóbor kutyák pedig széthordják a maradékokat. A lerakó mögött játszótér van, a kinti szemét jelentős része ott köt ki, nem is igen látni olyan szülőt, nagyszülőt, aki ide hozná gyermekét, unokáját hintázni, pedig szép a berendezés, kicsi, de jól felszerelt a favár. Időnként néhány felügyelet nélküli kisdiák üldögél rajta, kamaszok őgyelegnek cigarettával, kutyasétáltató polgár húzza el a konzervdobozok felé szimatoló kedvencét. Odébb egy kupac levágott ág, azon is sok vegyes szemét díszeleg, no meg néhány kiselejtezett autógumi. Csendélet a harmadik évezredből, az újrahasznosítás városa címmel büszkélkedő Sepsiszentgyörgyről.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
