Tudom én, hogy  a megismeréshez a legjobb fénykép vagy rajz sem elég, de egy természetismerő társ már megmutathatja a keresett faj jellegzetességeit, hogy az olvasottakat a gyakorlattal így összekapcsolhassuk. Szóltunk néhol az ismertetett faj felhasználásának módjáról is, a továbbiakban ezeket az ismereteket – kibővítve saját tapasztalatainkkal – újra felidézzük.
Mindenekelőtt, miért népszerűsítjük a vadon élő növények gyűjtését (akár táplálékként, akár gyógyhatásukért)? Mert általában tápláló (gyógyító) anyagokban gazdagabbak, mint a termesztett és árusított (import) növények. Sajátos  ízüket pedig meg lehet szokni.
Mert ezeket a növényeket nem permetezik különböző növényvédő – olykor szervezetünkben felhalmozódó – vegyszerekkel, nem trágyázzák, nem kezelik hosszabb-rövidebb eltartásukat biztosító vegyszerekkel (mint például a citrusféléket).
Mert begyűjtésükkel foglalkozva úgy van hasznunkra a mozgás, hogy eközben gazdagodik természetismeretünk. Képzeletünkben megjelenhet az őselődünk a maga gyűjtögető életmódjával, aki a számunkra már természetes főzéshez megismerkedett a tűz sokoldalú hasznával. Az újkor elején megjelenő füveskönyvek a mai receptkönyvek ősi elődei. A XV. században „mennyei eledelként” írnak például a  vörös heréről, a mezei sóskáról, a madársóskáról, az útifűről, a bakszakállról. A XIX–XX. században már a szakácskönyvek is ajánlják a vadon élő növényeket, különösen az e tekintetben élenjáró francia konyha. Ma már a mi vendéglőink is hívnak virágételek, nyers levelekből készült és díszített főzelékek kóstolására.