A szentség és a sötét okkultizmus határmezsgyéjén mozog a történet, a replikákból egy különös, túlvilági költemény áll össze, a színpadi képek, hangok pedig nagyszerűen felnagyítják, elmélyítik a szöveg borzongató sejtelmességét. Feketére festett szájjal, félszeműen, meredt tekintettel, a halotti maszkokra emlékeztető holtfehér arccal, vörös szemgödrökkel, furcsa testtartásban jelennek meg előttünk a szereplők, akik kövérek, soványak, haldoklók, élő holtak, és többnyire a múltról beszélnek, vagy a halálról, kriptákról, félelmeikről, rémlátomásaikról.
 Az előadásnak öt szereplője van, de a darab valójában a két főhős köré épül, akik különös viszonyban vannak egymással. A király és bolondjának kapcsolata elsőre a hatalmas úr és a kiszolgáltatott alattvaló kapcsolata, itt azonban egy harmadik személy, a királyné megváltoztatja a közöttük lévő erőviszonyokat azáltal, hogy bár nem nyilvánosan, de a megcsalt király által is érezhetően szerelmi viszonyt ápolt a bolonddal. Hogy miért történt ez így, nem tudhatjuk, és mint szavaikból kiderül, maguk sem értik ezt, mert a király egészséges és hatalmas, a bolond ágrólszakadt fogyatékos...
Erre a különös szerelmi hármasra azonban csak az előadás legvégén derül fény, addig csak annyit tudunk, hogy a királyné haldoklik, a körülötte virrasztók pedig úgy járnak-kelnek a zord palotában, akár a kriptában, már-már zavaróan sejtelmes hangulatok közepette, miközben egy furcsa, megmagyarázhatatlan feszültség egyre nyugtalanabbra borzolja a nézők érzékeit. Talán nem is palota ez, hanem kolostor, vagy maga az Escorial nevű San Lorenzó-i kolostorpalota…
A rendező, amint már megszokhattuk tőle, jó érzékkel, pontosan, mesterien kezeli a rendelkezésére álló eszközöket. Jók a hang- és látványeffektusok, a fénnyel való játékok, olykor belemar az érzékeinkbe egy-egy jól irányzott pillanatkép, mely mintegy véletlenszerűen tűnik fel a színpad valamely pontján. Kicsit filmes az egész, mintha egy amerikai horror vagy thriller színpadi adaptációja lenne, de annál azért mélyebb, karakteresebb, költőibb. A műsorfüzet arra enged következtetni, hogy Bosch és Bruegel festményei ihlették az előadás alkotóit, mint a szerzőt is, aki többnyire az ember kiszolgáltatottságát, a tömegek manipulálását, a kiismerhetetlen erők állandó és fokozódó fenyegetését, a közelgő apokalipszist vetíti elénk műveiben. Ugyanazok a sejtelmes arcok, ugyanazok az esetlen, ikonszerű testtartások, ugyanazok a reneszánsz drámára emlékeztető, barokkos körmondatok a színpadon, pontosan úgy adagolva, ahogyan egy jól felépített előadáshoz szükséges.
A színészek jól ráéreztek a darab ízére, hangulatára, és lubickoltak benne, könnyedén. Egységes volt a színészi játék, mindannyian jól megtalálták helyüket, nem lógott ki senki semmilyen irányban. Kézenfekvőnek tűnik ez a darab a szentgyörgyi társulatnak, amely valamennyi előadásában elrajzolja a valóságot, eltávolodik a természetes gesztusoktól.
És valahogy mégsem tudta megérinteni a lelkünket az előadás, talán épp a hatásvadász jellege miatt. Nem voltak sem annyira erős gondolatok, sem annyira erős érzelmek benne, hogy igazán kíváncsivá, implikálttá tegyék a nézőt, nem igazán lehetett együttérezni egyik szereplővel sem. Hiányzott az a bizonyos egyetemes értelem a kimondott szavak mögül, ami a szereplők gondjait a néző gondjaivá tudta volna tenni. Mindez persze elsősorban a szerző rovására írható, aki az okkultizmus iránti vonzalmán túl nem sokat árult el magáról ebben a történetben. A képekkel, mozdulatokkal, sötét színekkel telített „képzelet világa” ebben a darabban messze fölé nő a „gondolatok, eszmék világának”. De vajon elég-e ma az öncélú pogány miszticizmus egy élménydús színházi előadáshoz?
Az avantgárd egykor nagy erővel forgatta fel a korábbi nagy művészeti irányzatokat, de mára már rég túlléptünk rajta. Szinte nevetségesen erőltetettnek tűnik, ahogy a szerző építkezik, ahogy kiteszi a hangsúlyokat, ahogy kimondatja a nagy igaz­ságokat. Nemcsak könnyedén átlátható, de szinte előre látható, hogy mi és miért fog történni, az előadás pedig komolyan veszi a szerzőt, rájátszik ezekre a kiemelt pillanatokra. Valahogy idejét múlta mára ez a sejtelmesség, ez a thriller-horror beütés, ha nincs idézőjelbe téve. Ma inkább a több irányba mutató, olykor félreérthető egyszerűség ütős igazán.  
Bár folyamatosan metaforákban fogalmaznak, egyértelműen érthető a szereplők minden szava, gesztusa, szinte gondolkodni sem kell ahhoz, hogy megnyíljanak előttünk a titkok kapui. A tudat úgy hatol be a történet mélyére, akár a kés a vajba. A kereszt bizony leesik és nagyot csattan, amikor meghal a királyné, a gyilkosság pedig hol másutt történhetne, mint a kereszt tövében… Illesse elismerés a színpadra állítás komoly munkáját, de megérte ennyi időt pazarolni egy ilyen szövegre?