– 1997-ben a szakma is meglepődött, hogy önt választották a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányává. Milyen „üzleti tervvel” vágott neki annak a kihívásnak?
– A magyar pólózás atlantai kudarca után – ha annak lehet nevezni egy olimpiai negyedik helyet, ami minimum elődöntős fellépést feltételez – az elnökség pályázatot írt ki a szövetségi kapitányi posztra, amelyre három új jelentkezés érkezett, miután a négy pályázat közül egyik a korábbi kapitányé volt. Kicsit meg is ijedtem, hogy talán mégsem annyi­ra szép a menyasszony, aztán még inkább, amikor hat-öt-négy arányban engem választottak. Ez ugyan azt jelentette, hogy nekem szavaztak bizalmat, de azt is, hogy a leendő munkaadóm, a szövetség elnökségéből kilencen nem engem akartak. Az elődeimmel szemben, akik az olimpiai éremszerzést tűzték ki célul, én egyértelműen az aranyérmet akartam, és ezt az első edzésen el is mondtam a játékosoknak.
– Feltételezem, erről senki nem akarta lebeszélni…
– Azzal valamennyi játékos egyetértett, hogy a soron következő olimpiáról, Sydney-ből arannyal akarunk hazatérni, azzal viszont nem, hogy ezért napi hét órát eddzünk. Mi magyar pólósok vagyunk, mondták, vagányak, improvizatívak, a póló braziljai, nem kell nekünk annyit edzeni. Mire én: márpedig ennyit fogunk, mert egyrészt én vagyok a főnök, másrészt, ha annyit edzünk, mint a többiek, akkor épp azok az extrák fognak a javunkra dönteni, amiket Kásás és társai zsenialitása jelent. És még erre sincs semmi garancia, mivel sok mindent el tudunk érni, de azt soha, hogy gyenge legyen az ellenfél.
– Emberileg, szakmailag kinek a köpenyéből bújt elő? Az édesapját, Kemény Ferencet keressük, aki a magyar vízilabda utánpótlás-nemzedékei százait nevelte fel?
– Apám egyrészt szurkolt nekem, nem tekintett riválisnak, másrészt annál jobb edző volt, hogy tanácsokat osztogasson a fiának. Mert mi van, ha véletlenül megfogadom, és kikapunk, annak az ódiumát ő nem vállalhatja magára. Legfeljebb annyit mondott, hogy csináld, ahogy jónak látod, ezt viszont megfogadtam. Például az edzőkollégák is csak azt követően tudták meg, hogy a sydney-i olimpiára készülő tizennyolcas keretből ki lesz a tizenhárom utazó, miután már a csapatnak bejelentettem. Olyan horderejű, pályafutásokat befolyásoló döntés ez, hogy nem rakhattam ennek a tehernek még csak a töredékét sem más vállára.
– Hogyan fogadnak a játékosok egy-egy ilyen sorsfordító döntést?
– Sydney előtt még a legfontosabb játékosok sem lepődtek meg rajta, ami roppant lényeges dolog volt, mert a döntés valamennyiük motivációs szintjét alaposan megemelte. Amúgy meg értelmes fiúk, és ha végigdolgoznak két hónapot, érzik: van rá esély, hogy nem maradnak a szűkített keretben. Nekem viszont végig színészkednem kellett, az utolsó pillanatig el kellett játszanom, hogy mindenki azonos esélyekkel áll. Az én szempontomból az volt a jó, ha nehéz döntés elé kerültem, ha tényleg nagy volt a harc a csapatba kerülésért, az pedig csak akkor fordulhatott elő, ha mindenki az utolsó pillanatig azt érezte, hogy ha ez az edzése még jól sikerül, be tud kerülni az utazó keretbe. Azzal, hogy a bekerülésért harcoltak, emelkedett a csapat szintje, hiszen a kétszeres aranyérmes is harcolt, miután tudta, hogy nálam még az olimpiai bajnoki státus sem életbiztosítás.
– Kényszerült ilyenkor magyarázatra, magyarázkodásra?
– Kétféle játékos van: az egyik tudomásul veszi a döntést, a másik megkérdezi, miért maradt ki. Egyszer, még az elején naivan elmagyaráztam az egyik kimaradónak, miért döntöttem így. Miután az újságírók megkérdezték tőle, mire hivatkoztam, a játékosnak természetesen mindenre volt egy ellenérve, a többiek pedig négy napon át olvashatták, mekkora barom a kapitányuk. Azóta a következő a magyarázatom: mert így látom helyesnek. Madaras Norbert viszont, aki 2002-ben maradt ki Kiss Csabával szemben, megkérdezte, miben kell fejlődnie. Megmondtam neki, kilenc hónapon át annak megfelelően edzett a klubcsapatában, 2003-ban visszakerült a válogatottba, és egészen tavalyig a tagja is maradt. Természetesen én is fejlődtem időközben, s ma már tudom, hogy akkor kezeljük a legjobban a hasonló helyzeteket, ha jövőképről beszélünk, nem pedig az elmúlt két hónap történéseiről.
– Volt olyan döntése, amelyet később meg kellett bánnia?
– Soha nem tudtam válaszolni erre a kérdésre. Nem azért, mert soha nem hoztam rossz döntést, hanem mert nem az a kérdés, hogy milyen döntést hozol, hanem az, hogy milyen alapon hozod. Ha lustaságból, felületességből, érzelmi befolyásoltságból döntesz rosszul, az borzasztó. Ha viszont meggyőződésből hozott döntést nem igazol vissza az eredményjelző tábla, nyugodtan tükörbe lehet nézni.
– Hogyan tudta elkerülni, hogy „beleszerelmesedjen” valamelyik csapatába?
– A csapataimba „szerelmes” voltam, a játékosaimba nem. Úgy nem lehet nyerni, hogy engeded az érzelmeidnek, hogy befolyásoljanak. Az ötödik helyezést hozó londoni olimpiát megelőző ciklus már nagyon nehéz volt, főleg azért, mert megszűnt a feltörekvő fiatalok részéről érezhető nyomás. Korábban olimpiáról olimpiára egészséges vérfrissítésen ment át a csapat, négyesével kerültek be fiatalok, holott az együttes még korántsem számított öregnek. A negyedik olimpiai ciklusomban viszont azt kellett érzékelnem némileg tehetetlenül, hogy a koruk miatt a tudásban lassan visszaeső világsztárjaink benn maradnak a csapatban. Nem jön ugyanis az a nyomás, nincsenek magukat a falon is átrágó tehetségek, akikkel le lehetett volna cserélni az előbbieket.
– Önről azt tartják, hogy megelőzte a korát az edzői munkát segítő korszerű eszközök alkalmazásával. Olaszországi pályafutásából hozta magával ezt a felismerést?
– Az edzősködés tudományos hátterének alkalmazásában bizony le vagyunk maradva. Nyugaton sokkal többet foglalkoznak ezzel – szerencsénkre néha túl sokat is, esetenként kiöntve a kisbabát a fürdővízzel együtt –, a fontos és jó dolgokat pedig érdemes átvenni. Huszonkilenc világversenyen vezettem a magyar válogatottat, ebből huszonötön dobogón végeztünk, ez az állandóság jóval nehezebb mutatvány, mint három olimpia megnyerése. Rájöttem azonban, hogy hiába nyerünk aranyakat, ha nem fejlődünk tovább, sanyarú öregkorunk lesz. A huszonkilenc verseny ugyanannyi edzéstervet jelent, a sydney-i siker képletét Athénban már nem lehetett alkalmazni, olyan mértékben változott a világ, a vízilabdázás.
– London után a szövetség elnökének választották. Kinek az ötlete volt?
– Pontosan nem tudom, de nem engedett el a sportág. A londoni ötödik hely után eldöntöttem, nem folytatom, sok volt a tizenhat év. A legfontosabb egyesületek képviselői megkerestek, hogy ne menjek el kevés munkával sok pénzt keresni, inkább itthon próbáljuk meg a sportág érdekében hasznosítani a népszerűségemet, a kapcsolatrendszeremet. Úgy tűnik, hamar beletanultam, mert a második ciklusra már nem is volt ellenjelölt az elnöki tisztségre. Az első évben másfél millió euró volt a szövetség költségvetése, 2016-ban már kilencmillió. Míg azonban szövetségi kapitányként csak a sportág szabályait kellett ismernem, az elnökként hozott döntéseim ellenzői pillanatok alatt megtalálhatják azokat a kiskapukat, amelyek révén rövid úton bizonyítható egy-egy döntés megalapozatlansága. Azaz nem elegendő a józan ész, jogi megalapozottság is kell hozzá. Most elmondom a kollégáimnak, hogy mit tartok jónak, ők meg igyekeznek megtalálni a végrehajtás módozatait.
– Szokott okos tanácsokat adni a szövetségi kapitánynak?
– Így direktben roppant veszélyes dolog lenne, de a különböző válogatottak szövetségi kapitányaival sokat találkozunk, szabadon beszélgetünk. Tanácsot nem adok, ha kérdeznek, szívesen válaszolok. Az idei budapesti világbajnokság alatt minden reggelemet az éppen meccsre készülő válogatott szállásán kezdtem. Beszélgettünk mindenféléről, de persze óhatatlanul szóba került a tegnapi meccs, a csapat hangulata. Én nagyon élveztem, talán nekik is jó volt.

Dr. Kemény Dénes
Válogatott vízilabdázó, edző, állatorvos, Budapesten született 1954. június 14-én. 1978-ban Budapesten szerzett állatorvosdoktori oklevelet, 1990-ben a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézetében vízilabdaedzői, 1998-ban vízilabda-mesteredzői oklevelet szerzett. 1986-ig Magyarországon, 1996-ig Olaszországban gyakorlati és kutató állatorvosként is tevékenykedett. Játékosként 1972-től a Budapesti Spartacus, 1980-tól a Tatabányai Bányász, 1984-től a Ferencváros, majd 1987-től az olaszországi Como vízilabdázója volt. Tagja volt az 1973-ban Duisburgban ifjúsági Európa-bajnoki címet nyert magyar csapatnak. Tizenhét alkalommal szerepelt a felnőttválogatottban. Az 1977. évi szófiai Universiadén a magyar csapattal ezüstérmet nyert. Visszavonulása után a Como játékosedzője, majd 1997-ben a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya lett.
Hírnevét elsősorban ebben a minőségében szerezte, 2000 és 2008 között három olimpiai, egy világbajnoki és két Európa-bajnoki aranyérmet nyert. A magyar válogatottat tizenöt éven keresztül, 1997 és 2012 között vezette, előtte Olaszországban dolgozott. 2012. december 16-tól a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke, munkája mellett tanít, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának címzetes egyetemi docense. 2006. december 9-én Prima Primissima díjban részesült. Díjak, elismerések: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2003), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2004), a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (2008), Budapest díszpolgára (2008), az Úszó Hírességek Csarnokának tagja (2011).