Ötödik gyermekként született egy köpeci családban, a hetvenes években költözött Sepsiszentgyörgyre. 1980 óta él ugyanabban a Grigore Bălan úti tömbházlakásban, másfél évtizede egyedül: két gyermeke Kanadába költözött, felesége elhunyt. De nem panaszkodik: nyugodtan, tárgyilagosan sorolja a vele történteket, még a sorsfordító eseményeket is, úgy kell rákérdezni a nehézségekre. Ezekből már az édesapjának is kijutott.

Az elúszott tengerészkarrier
Édesapám 1900-ban született, elemi iskoláit Köpecen, a négy polgárit – akkor így mondták – Baróton végezte. Honnan értesült róla, nem tudom, mert újság nem volt, de megtudta, hogy van egy tengerészeti iskola Fiuméban, és oda jelentkezett 1914-ben. Nagyon szerette a földrajzot, tudta is, hajózni akart a világban... Egyedül indult el 14 évesen egy fabőrönddel. Akkor Köpec és Fiume is az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, de közben kitört a háború, és a szerb határon meg is állították. Útlevele persze nem volt, de a falubíró írt egy papírt, amelyben igazolta, hogy Gúzs Péter Köpecen született, és Fiumébe utazik tanulási céllal, aláírta, lepecsételte, és elfogadták... Amikor megérkezett, ott mindenki olaszul beszélt; megállított egy rendőrt, aki szintén olasz volt, de tudott magyarul – nem mint most a román rendőrök –, az elkísérte az iskolakapuig. Négy évig volt ott, ősszel ment, nyáron jött. 18 évesen behívót kapott, az iskolát gyorsan befejeztették, és áprilisban már itthon volt. Berukkolt Szebenbe, gyors kiképzésre küldték a lángszórósokhoz mint iskolázottabbat. Kiképzés közben a karjára kiömlött az üzemanyag és meggyúlt. Kórházba küldték, és talán ez volt a szerencséje, mert közben a társait mind elvitték a harctérre. Ő Budapestre került a rendfenntartó alakulatokhoz, éjjel-nappal az utcán voltak, élelmet nem kaptak, még a szállás is a város végén volt a laktanyában, nemigen gyalogoltak el odáig. 1920-ban már Brassóban szolgált, akkor leszerelték. 1924-ben megnősült, édesanyám Gáspár Ilona volt, akivel öt gyermekük született: Viola, Ferenc, Pál, Julianna és végül, 1931-ben én. Már csak ketten élünk, a nővérem, aki tanárnő volt, egy Marosvásárhely közelében levő öregotthonban van. Nem akart menni, beszélni sem igen tudunk, telefonja sincs.
Köpecen a család földműveléssel foglalkozott, abból élt. Édesapám eltervezett karrierje kettőbe tört, akart ő tovább tanulni, de miután Erdély Romániához került, már nem lehetett. Rengeteg baja volt a román hatóságokkal, talán azért, mert felvilágosultabb emberként nem nyelt le mindent. Folyamatosan támadták, sok büntetést kifizetett életében... Akkor a csendőrség és a községvezetés is román volt, helyi vezetőkkel, mert hirtelen több magyarból is román lett, divatba jött. Kevesen követték, de azok a nevüket is megváltoztatták. Köpecen éltek románok, templomuk 1712-ből való, ma is karbantartják, csak már nincs kinek istentiszteletet tartani. Régebb Ágostonfalváról járt át a pap – az román falu volt, később azonban sok magyar odaköltözött –, de magyarul kellett prédikálnia, hogy megértsék.

Kicsi magyarként a kicsi magyar világban
1940-ben ismét Magyarországhoz kerültünk, de olyan közel Romániához, hogy áthallatszott a kiabálás. Az Olt volt a határ, egy kilométerre a falutól. A négy év alatt, mivel Magyarország Hitler oldalán állt, nem volt könnyű: el kellett látni a hadsereget élelemmel, ruhával, cipővel, és ezt nagyon megsínylette a civil lakosság. Évente egy cipőtalpalásra kapott kiutalást egy család, ami nem volt elég, ha több gyermek nyűtte a lábbelit. Pedig mezítláb jártunk tavasztól őszig – Szent György napjától Szent Mihályig – , egész megvastagodott a talpunk. Aratáskor szúrt a tarló, de az öregek megtanítottak, hogy csúsztatva lepjünk. Cipőt csak a hidegben húztunk, nem vettük, suszter készítette. ‘41–42-ben bejött a jegyrendszer, az alapélelmiszert jegyre kaptuk, például cukorból havonta személyenként egy kilogramm járt, ami bőségesen elég volt, messze nagyobb adag, mint amennyit a kommunisták adtak a nyolcvanas években. Ma már megy az ember az üzletbe, megveszi a kész ételt és megeszi, de akkor nem dobtuk ki még a száraz kenyeret sem. Hús, konzerv nem volt, mindenki disznót tartott, az oldalast felfüstölték, a hosszúhúst lesütötték zsírban. A szalonna életfeltétele volt a mezőgazdaságban dolgozóknak, nem romlott el, jól lehetett hozni, vinni, hagymával és kenyérrel együtt elmaradhatatlan volt. Háziszárnyas is volt mindenütt, tyúk, liba, ruca, nyáron ezek szolgáltatták a húst és főleg a tojást, amit reggel-este ettünk, szalonnával, puliszkával, puliszkát tejjel és mákkal. Nem volt őrlőgép, csak úgy megtörtük a mákot, és szirupot öntött hozzá anyám, azóta is utálom a mákos puliszkát. A tojásból pénzelni is lehetett, mindig jó ára volt, a tejből is jött valami, s akinek több kaszálója volt, a fölös takarmány eladásából is jövedelemhez jutott. Tejet nem árultak, szegődni kellett. Tehén több volt akkor egy utcában, mint ma az egész faluban, minden háznál legalább kettő; volt hazajáró csorda a fejősökkel, és tavasztól őszig kint háló csorda. Ma már kevesen tartanak, mert a fejőstehénnek naponta kétszer kell enni adni, kétszer meg is kell fejni, takarítani utána, ez odaköti az embert, és már haszon is kevés van belőle. Kendert is mindenki vetett, nem féltek tőle, és abból volt ingünk: anyám télen megfonta, megszőtte az anyagot, úgy jártunk egy ingben, rövidnadrágban, mezítláb egész nyá­ron. Igaz, más időjárás volt, nyáron igazi nyár, kellemes meleg. Szegény világ volt, de megvoltak az örömeink: karácsonykor jött az angyal, és énekeltünk. A fát az erdőről hozták, és amikor díszítették – almával, dióval, házilag készített szaloncukorral –, minket elküldtek otthonról. Karácsonyt még ‘44-ben is megünnepeltük, amikor összeomlott minden, és már gyertya sem volt, petróleumlámpánál tanultuk a leckénket. Helyi hagyományra nem emlékszem – egyszer volt egy Nyárád mentéről odakerült tanító, aki próbálkozott a kántálás meghonosításával, de aztán elvitték, és senki sem folytatta. Most a templomban van műsor. Húsvétkor locsolni jártunk háziszappanból hígított locsolóvízzel, mert a kölni drága volt. Játszótársban hiányt nem szenvedtünk, gyermek minden családban legalább három futkosott. Négy testvéremnek román iskolába kellett járnia: az egyházi iskolát elvették, államosították, ám mire rám került a sor, az egyház alapított egy új iskolát. Én már ott kezdtem, de volt románóránk, és vizsgázni is kellett belőle, még a tanító is rettegett tőle. Az elemi után Barótra jártunk polgáriba, öt kilométerre – mentünk mind, gyalog, esőben, hóban, sárban, jó időben csak mezítláb.

Háború, szárazság, kollektív
‘44-ben, amikor Románia átállt, itthon már alig volt katona. A Brassóban alakult Maniu-gárdisták csapata betört a Hidvég, Bölön, Nagyajta, Köpec vonalon, felmentek Nagybaconig – akkor történt a száraz­ajtai vérengzés is –, de a visszavonuló német hadsereg három nap alatt kiverte őket. Egy hétig német világ volt, de aztán híre ment, hogy jönnek az oroszok, és a németek egy éjjel eltűntek: este még beszélgettek a faluban, reggel már sehol sem voltak. Az oroszok is Brassó felől, nagy erőkkel jöttek, raboltak, erőszakoskodtak a nőkkel, de legalább nem gyilkoltak. Két nap után az orosz sereg is továbbállt, mert a németek után a románok azonnal visszajöttek, a volt községvezetőkkel az élen. Tehát két héten belül Köpecen volt magyar világ, román világ, német világ, orosz világ, és megint román, ami most is tart. Közben az oroszok elérték a Kárpátokat, ahol a székely hadosztály állomásozott első világháborús és leventekatonákkal. Amikor az oroszok betörtek, mindenki menekült, próbált szökni, az oroszok pedig összeszedték, akit megfoghattak, behozták Sepsiszentgyörgyre, azt mondták, hogy partizánok, és kivitték őket Földvárra. Ott volt az orosz hadifogolytábor, azokat elengedték – lassan széledtek szét, mert éhesek és rongyosak voltak, a föld alatti barakkokban laktak, és amikor kinyitották a kapukat, előbb csak napoztak –, és a helyükre több mint kétezer, talán négyezer új foglyot zártak be. Apám akkor a légvédelemnél volt kint, az erdőn, és hazajött. Megfogták őt is, de tudott románul – az olasz után már könnyen megtanulta a román hadseregben, ahová 1920 után hívták be –, és beszélt a parancsnokkal. Közben anyám eladott egy tehenet, az árát behozta apámnak Sepsiszentgyörgyre, és ezért a pénzért apám kapott egy kimenőt estig. De nem tért vissza, neki az erdőnek, éjjel már otthon volt. Egy hétig bujdosott a csűrben és a padláson, amíg lecsendesedtek a dolgok.
De jött más baj. 1946-ban nagy száraz­ság volt,  alig lett termés, és a nagyobb családok bizony éheztek. Mi akkor a nagyszüleimmel együtt kilencen ültünk egyszerre asztalhoz, egy kenyér egyből elfogyott, de volt olyan hónap, hogy alig ettünk, még puliszka sem volt elég. A krumpli el volt ültetve, azt húztuk ki, még kicsi volt, de enni kellett. Anyám főzött tokányt, és ittuk a tejet magára, ez volt. Át kellett vészelni valahogy. Akkor a Bánságban volt termés, Ágostonfalváról pedig sok román férfi dolgozott a vasútnál, és mivel ingyenjegyük volt, hoztak gabonát Aradról, Temesvárról. Jól kerestek vele, de nem voltak rossz emberek, annak idején még jól beszéltek magyarul is, lehetett mellettük élni, nem voltak szélsőségesek közöttük. Volt Ágostonfalván egy malom, Birţ volt a neve; egy kővel működött, amelyet egy kis dízelmotor hajtott, oda jártunk át őröltetni. Az volt a legközelebb, a hangja is áthallatszott. Az Olton volt egy hely, ahol át lehetett menni, vállamra vettem egy véka kukoricát, átvittem, megvártam, amíg leőrölik, és hazamentem. Köpecen nem volt malom. Barót pedig messzebb volt, be kellett fogni, akkor már többet vittünk, ott kellett hagyni és másnap utánamenni...
Azután a bujkáló illegális kommunisták – suszterek, szabók, kovácsok, napszámosok – átvették a hatalmat, és akkor derült ki, hogy a faluban is volt legalább hat. Ezeknek mind földet adtak, amit mástól vettek el, de nem sokáig művelték meg, amikor látták, hogy nehéz, abbahagyták. 1950-ben alakult meg a kollektív gazdaság azokkal, akik ingyen kapták a földet. Békebástya volt a neve, és eleinte 8–10 tagja volt mindössze. A nagy gazdáknak nem tetszett a kollektív, de a kicsik is lassan adták be a derekukat. Egy éjjel a legnagyobb gazdákat, három vagy négy embert elvittek a fekete kocsival, és másnap, amikor ennek híre ment, a kisebbek siettek beiratkozni. Be kellett adni állatot, szekeret, mindent... Akit elvittek, az kényszerlakhelyre került, a Duna-csatornához vagy Brassó mellé, Méhkertekre, ahol az állami gazdaságnál kellett dolgozniuk évekig tiszta ingyen. Ételt és szállást kaptak, annyi. Hat-nyolc év múlva kezdtek hazaszivárogni, addig a legtöbbnek a házát is elkobozták. A második legnagyobb gazda házában a kollektív rendezkedett be.
(folytatjuk)