Az, hogy a romániai parlamenti alakulatok ideológiától függetlenül elutasítják az autonómiatörekvéseinket, nem újdonság, így aztán liberálisok, szociáldemokraták, Băsescu és Tăriceanu pártjai ritkán tapasztalt egyetértésben mondtak nemet, legfennebb csak a hangnem különbözött. A legocsmányabb és legfelháborítóbb reakció azonban Mihai Tudose miniszterelnök nevéhez fűződik, akinek a székely zászló mellé aggatott székelyekről szóló nyilatkozata nem csupán kormányfőhöz méltatlan és primitív, de olyan durva fenyegetés és uszítás, amely jócskán kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát.
A politikusi reakcióktól nem különböznek a fősodrú médiában napvilágot látott vélemények. A jobboldali, ellenzéki sajtó kész összeesküvés-elméleteket tálal, minduntalan Orbán Viktort és Magyarországot vagy éppen Putyin destabilizáló szándékát sejtetve e törekvések hátterében, a kormánypárti média számára pedig ugyancsak kapóra jött a téma, hogy eltereljék a figyelmet a szociáldemokrata alakulat belső válságáról, így afféle hazafiassági-nacionalista versenyfutás alakult ki.
A legkiábrándítóbb véleményt a Román Tudományos Akadémia fogalmazta meg: szerintük semmiféle párbeszédet nem kell és nem szabad folytatni a nemzeti kisebbségekkel, a magyarokat pedig irredentizmussal vádolják.
Mindezek alapján a legfontosabb következtetés számunkra az lehet, hogy nem e körökben kell keresnünk szövetségeseinket. Nem a parlamenti pártoktól kell remélni, hogy megváltozik viszonyulásuk – ha éppen szükségük van az RMDSZ szavazataira, kissé visszafogják magyarellenes kirohanásaikat, de jól tudják, a nacionalizmus még mindig több voksot hoz. Ugyanígy a Realitatea, az Antena3 és a többi szennycsatorna véleményformálóinak empátiájára sem számíthatunk – fedett ügynökökként többen közülük titkosszolgálatoktól, más állami struktúráktól érkező parancsot teljesítenek. Az akadémiai szférában is hiába keresnénk barátokat: a Román Akadémia képtelen szabadulni nacionálkommunista beidegződéseitől.
S hogy mit tehetünk akkor? Keressünk más utakat. Ha a fősodrú médiában nincs esélyünk, használjuk a közösségi, az alternatív média csatornáit. Ha a parlamentben nincs kivel tárgyalni, keressünk szövetségeseket ott, ahol lehet: azon román értelmiségiek – történészek, írók, művészek, publicisták, közszereplők – köré­ben, akik nyitottak a párbeszédre, megértéssel fordulnak kéréseinkhez, hiszen az ő szerepük nélkülözhetetlen ahhoz, hogy olyan változás menjen végbe a romániai társadalomban, amelynek köszönhetően a magyarellenességből nem lehet majd automatikusan politikai tőkét kovácsolni.
De mindenekelőtt ne adjuk fel, csak azért sem.