Jovan elégedetten állapította meg a folt méretéből, hogy valószínűleg galamb ürülékéhez van szerencséje. Eltöprengett azon, hogy vajon az ürülék mennyisége egyenes arányban lesz-e a ráköszönő jó szerencse mértékével, avagy csak maga a tényállás a fontos, de aztán elhessegette magától a gondolatot, és megállapította, hogy mégiscsak jobb ez, mintha egy nagyobb madár, mondjuk, egy gólya szarta volna le.
Vidáman cipelte tovább a kaszárnya bejárata felé a zöld olajfestékkel bemázolt bőröndöt, vagyis inkább faládát, s benne az olyan kincseket, mint vastag zokni, szűrő nélküli Carpaţi, felbélyegzett-megcímzett borítékok, zsebkés és kombinált fogó. Világlátott embernek tartotta magát – szüleivel háromszor is járt a tengerparton, két éve nyári szünetben a hegyekben túrázott a nagybátyjáékkal –, de annál szélesebb folyót, mint amelynek a hídján baktatott, csak egyszer látott: a Dunát Cernavodănál. Otthon egy perc alatt akkor is keresztülment a hídon, ha nem sietett. A nagy folyók hídjain viszont egyre csak lépdel az ember, de a túlsó part valahogyan nem akar közelebb kerülni – s mikor már végképp lemondana róla, hogy valaha is átér, egyszerre csak megérkezik... Mint a buddhista izékben.
Legalább nem folyik visszafelé – állapította meg. Jovant mindig zavarta, ha azzal szembesült, hogy egy folyó visszafelé folyik. Mármint nem az alföldről a hegyre, hanem balról jobbra. Itt a folyó jobbról balra folyik, keletről nyugatra, otthonosan, megnyugtatóan. Könnyű lesz így tájékozódnia, már amikor kijut majd a városba. Tudta az idősebbektől, hogy ez szerencse kérdése: van, aki sokszor kijut a kaszárnyából, de van olyan is, akit bő egy év alatt egyszer sem engedtek ki. Na de ő, Jovan szerencsés fickó, amint azt galambszar képében az imént is megerősítette az élet. Hiszen csak kilenc hónapot kell majd itt töltenie – ha másért nem, ezért jól jött a sikeres főiskolai felvételi. Sokkal jobb, mint tizenhat hónapot lehúzni valamely duzzasztógát építésén vagy a szénbányában robotolva éhkoppért – azt sokan nem bírják ki ép ésszel. 
A túlpartra érve a kaszárnya előtt álldogáló, láthatóan útbaigazítónak odaparancsolt egyenruhásokhoz ment. Udvariasan köszönt nekik, az ő nyelvükön:
– Jó napot kívánok!
– Neue – volt a válasz, vagy inkább a kérdés. Aztán ismét: – Neued? – Majd miután nyugtázták az arcára kiült értetlenséget: – Hottyínak, hé?

Szeptember 30.
– Jó napot kívánok! A 01454 számú egységet keresem, meg tudja mondani, hol van?
– Nem ismerem.
Hansi vagy nyolcadszorra kapta a kérdésére ugyanezt a választ. Már egy bő órája letelt a jelentkezési határidő – de nem találta a kaszárnyát. Pedig nem olyan nagy település ez, körülbelül akkora lehet, mint az ő városa, földrajzból tanulták: nagyjából százezren lakják.
Fölöttébb bizarr volt, hogy nem tudott senki az általa keresett egységről. Talán rossz számot írtak a blattjára. Talán egy másik városban várnak rá, miközben ő itt bóklászik. Talán már jelentették is a felsőbb szintekre, hogy nem jelentkezett. Talán már keresi a katonai rendőrség, meg a vasúti rendőrség, meg általában a rendőrség. A határőrség, hogy ki ne szökjön az országból. A szeku? Azok először kitapossák a belét, és csak utána kérdeznek. Leverik a veséjét, szétverik a lépét. Széttapossák a lábujjait. Ezt beszélik.
– …meg tudja mondani, hol van? – kérdezte reménytelenül az útjába kerülő kilencedik-tizedik-akárhányadik egyenruhástól, és csöppet sem csodálkozott, amikor újra és újra ugyanazt a választ kapta:
– Nem ismerem… (…) De miért nem kérdezed meg, fiam, a megyei parancsnokságnál?
A katona váll-lapjára nézett. Három kis csillag volt rajta, meg egy hosszanti piros csík. A fegyvernemjel pedig egy hárfa. Szóval, zenész.
– Nem jutott eszembe, és nem is tudom, hol van. Megmondaná, merre találom?
– Persze – mondta a főhadnagy, majd az út túloldalára mutatott: – Ott van, pont velünk szemben.
Hansi bőröndjének súlya hirtelen felére csökkent.
– Köszönöm, főhadnagy elvtárs! Ott biztosan eligazítanak. Viszontlátásra!
– Mááá… – mormogta a tiszt, immár hátat fordítva, eltávozóban.
A parancsnokság épületébe sokkal könnyebben beengedték, mint gondolta. Bizonyára nem ő az egyetlen, aki ilyenkor elront valamit. A kapunál a szolgálatos tiszthez irányították. A szolgálatos szobájában három tiszt viccelődött, nagyokat röhögve italoztak. Hansi meg ládája láttán abbahagyták a röhögést, és a karszalagot viselő szolgálatos rákérdezett:
– Mi a helyzet, fiam?
– Nem találom az egységet, ahol jelentkeznem kell, százados elvtárs.
– Hoppá, te ismered a rangjelzéseket! – mondta tettetett elismeréssel hangjában a tiszt. – Hát hogy a lófaszba nem találod? Mit ír a behívódon, mi az egység száma?
– Csak ez a menetlevelem van.
– Na ne basszál. Kellett kapnod egy másik lapot is, egy behívó parancsot.
– Hát én nem kaptam, százados elvtárs – válaszolta határozottan, bár annak idején biztosan kezébe nyomtak valami hasonlót. De ő az utóbbi hetekben Trudin kívül semmivel és senkivel nem foglalkozott, nemhogy egy fránya papirossal. Trudi – Hansi mély lélegzetet vett, és gondolatban a kedvese vörös hajába túrt. A lány illatát meg leheletét is érezni vélte, de amint a tiszt rászólt, belátta, hogy ez nem a megfelelő hely és idő az álmodozásra.
– Add ide azt a blattot – nyújtotta kezét feléje a százados. Elvette a piros-fehér papírt, nézegette.
– Hans, ugye? Tudd meg, hogy egy ideig a te városodba voltam beosztva. Ezek szerint szász vagy. Pedig a szászok precíz emberek, nem ilyen balfaszok, mint te, fiacskám.
A százados felkapta a telefonkagylót, és tárcsázott. Parancsot adott, hogy hívják oda Valamilyenescu századost. Attól megkérdezte, hogy ilyen s ilyen Hans a listájukon van-e. Aztán jelezte, hogy odaküldi a fiút.
– Figyelj ide, kölyök, elmondom, hova kell menned, és hogyan jutsz oda. Ott megkeresed a szolgálatos tisztet, nála jelentkezel. Mondd meg, hogy én irányítottalak oda. Már kerestetni akartak, baszd meg. Mondd azt, hogy kiszúrtak veled a többiek a vonaton, és amíg aludtál, kilopták a zsebedből a behívót, így talán nem szopatnak meg. A blattra annak az egységnek a száma van felírva, ahol otthon besoroztak, azért nem találhattad itt. Értetted?
– Értettem, százados elvtárs.
Hansit zavarta, hogy ilyen közönségesen beszélt hozzá a tiszt, de nem volt mit tennie.
– Akkor tűnés! – vakkantotta szigorúan a tiszt, majd rögtön elröhögte magát a társaival egyetemben, s egy újabb adag albán konyakot töltött a poharakba, mintha Hansi és a ládája soha nem zavarta volna meg a kis baráti összeröffenést.

Október 2.
Reggel káposzta, délben sárgaborsó, este krumpli. Vagy: reggel krumpli, délben káposzta, este sárgaborsó. Ízetlen, kavicsos, undorító, sok kenyérrel.
Samu tulajdonképpen nem járt rosszul. A reggeli kiképzéseken részt kellett vennie, de tíztől délig, amíg a többieknek elméleti képzéseket, Ceaușescu elvtárs, Ceaușescu elvtársnő és a Párt legújabb fegyvertényeit ismertető előadásokat tartottak valamelyik teremben, ő a tiszti étkezdében tevékenykedett. Hármukat – a legmegszeppentebbeket, legrövidebb hajúakat és egyben románul legkevésbé tudókat – kiválasztották konyhásnak, így jól el lehetett rejteni őket a meglepetésszerűen csapatszemlét tartó magas rangú tisztek elől. Nem sokat használt volna a közvetlen feletteseinek, ha egy újonc nem képes válaszolni egy tábornoknak vagy politikai tisztnek. (...)
Reggel sárgaborsó, délben krumpli, este káposzta. Meg ami maradt a tisztek tízóraijából: egy nap egy kis tárkonyos raguleves, máskor némi sült hús krumplipürével… A két tiszti konyhás tizedes arról a vidékről származott, ahonnan ő is, ami a seregben szinte rokonságnak számított. Amazok már régóta szívták a kaszárnya levegőjét, és jóval közelebb voltak a le-, mint a felszereléshez. Még egy pár rangjelzést is kapott tőlük. Persze a lelkére kötötték, hogy csak este viselje azokat, amikor tisztek már nincsenek a területen, csak a szolgálatosok, akik úgyis piálnak és kártyáznak a szolgálati szobában. Jól passzolt váll-lapján a két sárga makaróni a fehér cikk-cakkos, piros színű előfelvételis csíkhoz.
Krumpli, sárgaborsó, káposzta… Tiszt elvtársak maradék eledele. Egyre kevésbé kell megszorítania az övét, mintha felszedett volna pár kilót néhány hét alatt. Otthon az utóbbi két és fél évben szinte leszokott az ételről. Apja nem tudott főzni. Igaz, nem is nagyon lett volna, miből. Míg élt, az anyja varázsolt pompás ételeket abból a kevésből, amit jó esetben sikerült kiváltani az élelmiszerjegyek ellenében. Fejenként havi fél liter olajat, egy kiló cukrot, egy kiló lisztet, öt tojást és tíz deka margarint. Meg a napi harminc deka kenyeret, ha jutott – s ha volt ki sorban álljon érte órákon keresztül. Ceauşescu elvtárs tudósai kiszámolták, hogy neme és munkája szerint ki hány kalóriát fogyasszon naponta ahhoz, hogy kitűnő egészségnek örvendhessen, hatékonyan tudja építeni a szocializmust, de el ne vigye az infarktus meg a gutaütés a túlsúlya miatt – ám a baj valójában a javasolt kalóriákat hordozó ennivaló hiánya volt…
Utolsó civil órájában, mikor már látta a távolban a kaszárnya kapuját, betért ebédelni egy kifőzdébe. Jó napot, juó nápot, ebédelnék, párjáncsoljon. Mijük van, chálleves, és még mi, csák chálleves. És milyen, mjég léchet énni, kérek hozzá sok kenyeret, jigen, chozom.
Kihozták. Belekanalazott. A mosogatólé-szerű lötty­ben félarasznyi halcsontváz ázott. A koponyáján azonban megvolt minden kellék. Ilyen rémséget még ő sem tudott volna előállítani. Egy darabig farkasszemet nézett a halfejjel, figyelte a csúnya szájat, a gerincet, a bordákat. A lőre egy részét valahogy magába kanalazta nagy kenyérfalatok kíséretében. Ha errefelé így főznek, abba beledöglik.     
(folytatjuk)