Hazajő a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje.
Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja:
– Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt.
A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas. Azt felelte neki:
– Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt.
Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének értelme. Addig gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan – gondolta magában –, az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve.
Mindjárt szólította is a kutyát:
– Hopp ide, Félsz!
Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét-lábát, hízelkedett neki.
Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országából.
– Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát!
Elbujdosott a szegény királykis­asszony, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.
Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilicemadár, s Isten megáldotta szép gyermekekkel őket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a leányukat.
Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták!
Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat.
– No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.
– Meg is mondom én most, édesapám, de biz’ akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje.
Így tudta meg a király, hogy hová került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.
Így volt, vége volt, mese volt.