Több mint tizennégy éve már, hogy elsőszülött gyermekemet a karomban tarthattam. Ma is emlékszem, hogy milyen érzések, gondolatok árasztottak el akkor. Számolgattam az ujjacskáit, csodáltam törékeny teljességüket. Gyámoltalan volt és felbecsülhetetlenül értékes.
Aztán az orvosok jelezték: súlyos beteg, talán a következő napot sem éri meg. Akkor nem lett igazuk, csak tíz év múlva, amikor a fiamat az ötödik szívműtétje után már nem sikerült újraéleszteni.
Ez az évtized és a később született testvérei tanítottak meg arra, hogy gyermekeink Istentől kölcsön kapott ajándékok – nem a mi tulajdonaink. Az, hogy megszülettek, hogy egészségesek, hogy nevelhetjük őket – különleges kiváltság. A velük töltött idő fontosabb minden karriernél, önmegvalósításnál, anyagi jólétnél.
Egy családapákról készített felmérés azt vizsgálta, saját megítélésük szerint naponta mennyi időt fordítanak arra, hogy kisgyermekeikkel beszélgessenek. A legtöbb férfi ezt napi 15–20 percre becsülte. Az apa-gyermek párbeszéd időtartamának pontos mérése érdekében a kutatók mikrofonokat helyeztek el az apákon és gyermekeiken. A vizsgált személyek átlagosan kevesebb, mint negyven másodpercet töltöttek gyermekeikkel, ami három 10–15 másodperces párbeszéd formájában valósult meg. Egy másik felmérés szerint az apák átlagosan napi három percet fordítanak a gyermekeikkel való beszélgetésre, míg a gyermekek naponta közel három órát töltenek különböző képernyők előtt.
Régebben az apák céltudatosabban nevelték gyermekeiket. Tudatában voltak, hogy milyen döntő a befolyásuk. Mivel azonban ma sok apa nincs tisztában azzal, hogy ki is ő valójában, vagy hogy mit is jelent apának lenni, végül alig tesz valamit.
A társadalom mindeközben arra ösztönzi a fiúkat, hogy a lehető legtovább gyerekek maradjanak a „Mamahotel” és a „Papabank” között ingázva – kiterjesztve a gyermekkort akár a harmincas évekig.  Ahelyett, hogy felnőnének, megházasodnának, és bátran felnevelnék a következő nemzedéket, fiatalemberek milliói maradnak egyedülállóak, valamint érzelmileg és az életükkel kapcsolatos döntéseik terén anyjuktól függők, miközben egyre inkább a szórakozás, a pornográfia és a videójátékok rabjává válnak. Igényt tartanak a felnőtt férfiaknak járó kiváltságokra és juttatásokra, de a kisfiúkra vonatkozó felelősségekkel és erkölcsi követelményekkel. Így, amikor végül apák lesznek, nem tudják, mit kell tenniük, és rendkívül felkészületlennek érzik magukat.
Amikor egy gyermeknek azt mondja az édesapja: „Szeretlek, büszke vagyok rád, melletted fogok állni, és mindenben számíthatsz rám”, ez örökre megváltoztatja az életét. Azok a fiúk, akiknek a mindennapjaiban ily módon van jelen az apa, jelentősen jobban teljesítenek az iskolában, fejlettebbek a szociális készségeik és az önbecsülésük. Hasonlóképpen, amikor egy lánygyermek a tükör elé áll, hallania kell apja hangját a szívében, amely emlékezteti őt arra, hogy szép és szeretetre méltó.
Nehéz, de ugyanakkor szép hivatás jó apának lenni, értékes hagyaték, amit átörökíthetünk fiainkra. Csak ezáltal lesz jövőnk.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)