Most Tusnádon — fiatal hívei körében — arról ejtett szót, hogy nem kellene túlünnepelni a helyhatósági választásokon elért eredményeket. Mindkét meglátása igen helyes, mert mind az önelégültség, mind az eredmények túlértékelése ártalmas és kontraproduktív. És nem használ a hazai magyar politikai életnek az elvakultság sem, azt ugyanis csak farkasvakságban szenvedő képzelheti el, hogy 2008-ban, egy félig sikeres, félig kudarcos kétpólusú választás után — most rövid két-három hónap alatt — százszázalékos egységbe lehet kovácsolni a romániai magyarságot. Főként akkor, ha az RMDSZ továbbra is mereven, magabiztosan, már-már hetykén viszonyul ellenfeleihez, s nem tud túllépni azon a meggyőződésén, hogy ő az igazság egyetlen letéteményese.

Mindkét tábor vezetői pontosan tudják, a parlamenti választások sokban különböznek a helyhatóságiaktól. Most, főként az új, névre szólónak is nevezett jogszabály következményeként számtalan ismeretlent is tartalmaznak. Ha jövő héten valóban befejezik a választókörzetek határainak kijelölését, talán már modellezni is lehet az eredményt, de egyetlen nagy ismeretlent azért tartogat a jövő: senki nem tudja megjósolni, hány magyar ember megy majd el szavazni, és hányan legyintenek az RMDSZ kecsegtető ígéreteire, miszerint ezt már tizennyolc éve mondják, ígérik, de az eredmény mégis igencsak szerény. Nos, a jelenlét, a magyar voksolók száma az alfája és ómegája az őszi általános választásoknak. Botorság mind az RMDSZ, mind az MPP részéről, hogy viszonyítási alapnak az európai parlamenti választásokat tekintik, ahol az alacsony, 42—43 százalékos országos jelenlét miatt sikerült mind az RMDSZ-nek, mind Tőkés Lászlónak az ismert 5,16, illetve 3,70 százalékos eredményt elérnie. Parlamenti választások esetén az országos jelenlét jóval magasabb szokott lenni, 60—65 százalék előre borítékolható, ehhez kell mérnie magát a magyarságnak, az RMDSZ-nek, de az MPP-nek is. És ennek tudatában kell tárgyalni az új egységről. Valóban önmérséklettel és önelégültség nélkül.