Békési levelekKenyér

Ha visszagondolok gyermekkoromra, az emlékek foszlányaiból, majd tisztuló mozaikcserepeiből hamar összeáll a szépséges logikai sor. A tarló. A tikkasztó, égett és perzselő levegőjű nyár derekán. Majd mélyszántás és vetés. Tavasszal az őszi búza kora zöldje és üde harmata reggelente, a Péter-, Pál-napi aratáskezdés, Dezső bácsiék vízimalmának csodája, a finom, frissen őrölt búza, savanykás korpa örökre agyamba ivódott illatorgiája a vadregényes nevű folyócska, a Feketeügy partján.

Majd tíznaponta az otthoni kenyérsütés ,,szentsége".

Előző este krumplifőzés, a ,,tekenyő" kisikálása, ,,bedegesztése", a háziszőttes konyhakendők előkészítése. Hajnalban jött Rózsi, anyám segítsége, aki nő létére bivalyerővel dagasztotta a tésztát, és szaggatta ki a szekérderéknyi kenyeret, rakta a kukoricacsuhéból készült szakajtókba a kb. kétkilós adagokat, és takarta le őket, hogy a csend sötétjében szépen kigömbölyödjenek. Közben a domboldal lejtőjén, a szomszéd Bartáéknál már hevítették a kemencét, mert nálunk nem volt ilyen, a volt ludovikás kaszárnya orvoslakásához nem tartozott ilyetén gyönyörűség.

Magam, cseperedő legényke, mindig rettenetes izgalommal lestem, marad-e vakarék a teknő alján. S valahogy — ez a huncut Rózsi! — mindig maradt. Nos, ebből készült a hatalmas tenyerekben az öklömnyi madárforma-csoda. Borsból volt a szeme, és alig vártam kisültét, olyan finom, csupa héj volt, ropogós, ízes.

A bevető lapáton kivándorló, bódító illatú kenyerek tetejéről a nagy, fanyelű kés tompa élével leverték a vastag kérget, én meg azon melegében, a tenyeremben összegyűjtve majszoltam be a törmeléket. S még ezután jött a madár...

A kész kenyerek a kamrában álltak, és csak a következő sütés előtti utolsónál fordult elő néha, hogy kicsit penészes lett kívülről, amit jóanyám szépen levágott.

Miért jutnak, járnak eszembe ezek az emlékek mostanság? Egyértelműen a KÉSZ miatt. Hisz mikor megalakultunk, elnökünk, Osztie Atya ennyit mondott: ,,Tegyétek a dolgotokat, legyetek kovász a város életében." Mi, tizenketten, alapítók, kishitűek voltunk, de megpróbáltuk tenni a dolgunkat. Eleinte bátortalanabbul, majd egyre határozottabban. Nem voltunk mindig népszerűek, s ma sem imád korántsem mindenki minket. Voltunk számot nem tevő, gyökértelen, jöttment szentfazék-szektások is, de kibírtuk, sőt, ez csak megerősített abban, hogy jó úton járva jó irányba haladunk, s hogy valóban ott tapogatózunk néha, ahol fáj. De végső célunk mégis mindig a jobbítás volt, és ma is az.

A kenyér mint kézzel fogható valóság és szentség egységesített megnyilvánulása azonban tavaly nyáron jelent meg markánsan és életre szólóan a KÉSZ-nek elkötelezett életemben, életünkben. Egy autóbusznyi anyaországi fiatallal voltunk egy hétig Sándor-Kerestély Feri barátom és ,,titkárom" kíséreté­ben és Zoltán atya vezetésével Erdélyben. Sokunk életének meghatározó élménye lett ez a hét.

Illyefalván a református vártemplom romantikus bástyáiban volt a csapat főhadiszállása. A kimerítő, de szívderítő napi programok után este rendszeresen ,,tanácskozásra" vonultunk. Egyik ilyen záróra utánra nyúló ,,megbeszélés" után, éjféltájban ballagtunk négyen-öten, Atyá­val együtt, haza. A szálláshely felé közeledvén édeni, frissen sült kenyér illata csapta meg az orrunkat. Szinte földbe gyökereztünk. Keresni kezdtük a forrást, és hamarosan meg is találtuk a tettest a falusi pékség épületében. Szinte önkéntelenül indultam az épület felé, de a bejáratnál megtorpantam. A szitaajtón felírás: ,,Idegeneknek belépni tilos!" Ezután következett a mosolyt fakasztó székely furfang, a faramuci helyzet megoldásának a kulcsa, mert az írás így folytatódott: ,,Kopogtassanak, kiabáljanak!" Persze, rögtön eleget tettem a felszólításnak. Jött is egy fiatal péklegény, és hamar meg is egyeztünk, vittem boldogan a friss, gyermekkoromra emlékeztető illatú kenyeret, és gondolkodás nélkül, ösztönösen odanyújtottam Atyának, kérve: ,,Áldd meg, légy szíves, Atya!"

Nos, ekkor, ott, Erdélyországban, annak legdélkeletibb csücskében, a kellemesen meleg, szinte anyásan ölelő lágy levegőben, a máskor oly hideg Hold akkor bátorítóan langyos fényében Atya átszellemülten vette el a felé nyújtott kenyeret, megáldotta, majd megtörte, és (majdnem azt írtam: ...és így szólt...) szétosztotta. Biblikus tisztaságú és mélységű pillanat volt mindannyiunk számára.

Zoltán Atyát fogta meg mégis talán leginkább a pillanat varázsa. Sokszor emlegette, mondván: ,,Most már kenyerespajtások lettünk!" Ekkor döbbentem rá, micsoda ,,lehetőségek" rejlenek a kenyérben mint egyszerű tárgyban akár, mint megtestesülésben még inkább, és végtelen volna ezt sorolni, talán meg is érdemelne ez a téma egy külön írást, esszét.

A illyefalvi hét utolsó estéjén, a kivilágított bástyák körülzárta téren, a templom mellett, a dombon, a fűben ülve Atya megismételte a kenyér áldását és osztását. Ezután pár perc erejéig mindenki bemutatkozott néhány őszinte mondatban. Ez az este is meghatározó időszaka volt együttlétünknek.

Azóta sok víz folyt le a néhai Nagymagyarország minden folyóján, de a láthatatlan szál, mely a kenyérosztás által összekötött minket, eltéphetetlennek bizonyult, és sorsdöntően meghatározta sokunk életét.

Így volt, igaz volt. Azóta itt, Békésen, ha nagy ritkán kenyeret sütni kerül időm, s épp odateszem a krumplit főni hozzá, minden egyes alkalommal visszaköszön elmémben a gyerekkor, s most már az örökkön hozzá kötődő, kenyeresepajtásos illyefalvi nyár is.