Úton-útfélen esküszünk a népi, nemzeti, egyházi és más hagyományaink megtartására, továbbítására a minket követő nemzedékek felé (ne beszéljünk ápolásról – a hozományba, átadásra kapott hagyomány nem beteg, nem szorul ápolásra), de vannak pillanatok, időpontok, amikor nehéz a döntés: az őseinktől örökölt vagy az újabb korokban szerzett tradíciókat kövessük, továbbítsuk napjainkban?

Ötven évvel ezelőtt, február 14-én szavazta meg a Román Kommunista Párt plenáris ülése a Kovászna megye megalakulásáról szóló határozatot. A döntést számos vita, hosszas forrongás előzte meg, ugyanis a kezdeti tervek szerint Háromszéket egészében vagy szétdarabolva Brassóhoz akarták csatolni. Egy másik terv szerint Kézdiszéket Hargitához csatolták volna, hogy létrejöjjön a „nagy székely megye”, Sepsiszentgyörgy és környéke Brassóhoz került volna. Másfél hónapig rajzolgatták a térképeket, gyűléseket tartottak, hogy kitapogassák a közhangulatot, volt kisebb szervezkedés, sőt lázongás is, míg végül a központi pártvezetés, hogy csillapítsa az indulatokat, jobbnak látta egy harmadik változat megvalósítását, és beleegyezett, hogy önálló megye legyen a régió, igaz, a Háromszék nevet nem kaphatta vissza, de Ceauşescu elfogadta a Kovászna elnevezést. Tanulságos megyénk ötven évvel ezelőtti megalakításának története, megmutatta: összefogással, határozott kiállással még a pártállami diktatúrában is érvényt lehetett szerezni a közösségi akaratnak. Kovászna megye megalapításának előzményeit, következményeit három történész foglalta kötetbe, Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András, Kelemen Kálmán Lóránt munkája Újjászületés, Háromszékből Kovászna címmel jelent meg. Ebből közlünk szemelvényeket a kalandos megyealapításról.