A szülők szeretik gyermekeiket jellemezni. Nem győzünk eleget mesélni arról, hogy mit mondtak vagy csináltak. Sőt, gyakran még azt is hozzá tesszük: „épp olyan, mint az apja”, vagy „szakasztott az anyja”. Gyermekeink valóban sok tekintetben önmagunk megismétlődései.
Ha megkérdenék tőlem, hogy kik a gyermekeim, talán először csak annyit mondanék: „ő ott Dávid, aki 13 éves, a testvére, Máté, 10, míg a legkisebb, a mi hercegnőnk, Anna, 3 éves. És igen, mögöttük ott látom Tamást is, aki már negyedik éve hogy nincs közöttünk, de ha itt lenne, 14 évet töltene.”
De ez a válasz még mindig nem felelet arra a kérdésre, hogy kik ők igazából? Esetleg jobban jellemezhetném őket, ha azt is elmondanám, hogy milyen magasak, milyen színű a szemük, a hajuk, hogyan tanulnak, mi a kedvtelésük, vagy hogy miben különlegesen tehetségesek. Ezekkel a tulajdonságokkal már valóban jellemzünk egy embert, de arra még mindig nem világítunk rá, hogy miért egyszeri jelenség.
A kérdésre, hogy „kik a gyermekeim”, még nem adtam választ. Ebben a kérdésben a lényeg a szó végén levő birtokos személyragban rejlik, azaz abban, hogy „kik a te gyermekeid”. A kérdés magában foglalja az azonosítást. Természetesen van saját, önálló személyiségük, egyéniségük, de ennek ellenére nem elszigeteltek, azaz a személyiségemtől, a párom személyiségétől nem függetlenek.
Valóban úgy érezzük, hogy a gyermekeink a mieink? Esetleg csak azért, mert ez az érzés egy fizikai folyamat eredménye, vagy mert a születési papírok ezt állítják, avagy azért, mert elfogadtuk őket, és felelősséget vállaltunk értük, amíg nagykorúak nem lesznek?
A gyermekek előbb-utóbb felfedezik, hogy életüket annak a férfinak és nőnek köszönhetik, akiket édesapának és édesanyának szólítanak, sőt, arra is rájönnek, hogy igen nagy hálával tartoznak nekik azért a sok áldozatért, szeretetért, amelyet az évek során kaptak tőlük. De valójában nem érzik azt, hogy személyiségük szüleikében gyökerezik. Tisztában vannak azzal, hogy hiányos a genetikai örökségük: testük, szellemük minősége a szülőktől származik, de személyiségük teljességét nem tekintik szülői örökségnek. Például lelküket teljesen függetlenítik, és ezért úgy érzik, hogy létezésük független szüleiktől. Ez olykor nem csupán a gyermekekre vonatkozik.
A szülők és gyermekeik egymástól nem teljesen független személyiségek. A gyermekeim nélkülünk nem lennének a mi gyermekeink, ők tulajdonképpen önmagunk összetett, sajátos megismétlődései a házasságunkban.
Azt szokták mondani, hogy egy gyermek fogantatása a vágy megcsillanása az apa szemében, de emögött komoly valóság rejlik, hiszen gyermekeink kapcsolatunk koronái. Amikor kapcsolatunk kiteljesedik, tulajdonképpen akkor vállalhatjuk, hogy gyermekünk legyen. A gyermek szerelmünk pecsétje, azt fejezi ki, hogy kapcsolatunk teljesen nyitott és tartós, nem csupán egy futó kaland.
Házaséletünkben a legnagyobb örömet az jelentheti, amikor felfedezzük gyermekeinkben, hogy mennyire valóságosan eggyé váltunk. Szerelmünk annyira különleges, hogy nem is tudjuk egyszerűen csak szerelemnek nevezni: külön nevet kell neki adnunk. Szerelmünket Tamásnak, Dávidnak, Máténak és Annának kell neveznünk. Szerelmünk annyira teljes lett, hogy már nem bírtuk magunk közt titokban tartani, a világnak is beszélnünk kellett róla. A gyermekink ezért nem is annyira a fizikai történés, hanem a kettőnk kapcsolatának szülöttei.
Amikor a Házasság hetén a házasságainkat ünnepeljük, lássuk meg gyermekeinket is. Ők is részei és részesei párkapcsolatunk éltető sodrásának.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
