Egyikük felfelé indult a folyón. A folyócska felső folyásánál földbe süllyesztett mohakunyhót épített magának. A másik meg a sodrás irányába indult el, északkelet felé. Kisvártatva elérkezett a folyó torkolatához, a tengerpartra. Ott aztán megállapodott, és épített magának egy faházikót.

A nganaszánok földje a folyó felső folyásánál van, egy hegyekkel körülzárt sík tisztáson. Később az ember itt póznákból sátrat épített. Meg nyilat is készített. A nyíllal vadrénekre vadászott. Aztán tutajt ácsolt.

A faházikóban élő ember faragott egy szép csónakot, de evezőt bizony sosem látott, ezért egy kifeszített állatbőrt szerelt a hajóra. A vitorlába a szél belekapaszkodott, és hopp, a csónak nekiiramodott, parancsszóra siklott a vízen. Akkor a másik ember emígy okoskodott:

— Kiélesítem a vasat, úgy ejtem el a vadréneket.

Így született a lándzsa.

Telt-múlt az idő, már jó ideje volt annak, hogy ez a két ember magányosan tengette életét. Egy napon aztán, honnan, honnan nem, megjelent egy kóborló öregasszony. Az anyóka egy kis szánon bölcsőt húzott maga után.

— Gyere, maradj nálam — hívta, kérlelte a faházikó gazdája. — Hiszen a sok vándorlás már kiszívta minden erődet, csak hálni jár beléd a lélek. Jobb sorod lesz itt, nálam, meglásd.

Az asszony hajlott a szóra. Ott maradt az embernél. Nemsokára a bölcsőnek is lett lakója, egy kisgyermek lármázott benne. Az anyóka kivirult, kitelt az arca. Az apóka pedig csapdákat készített, és felállította őket a nyúlnyomok mentén. Nem szenvedtek hiányt semmiben. A csapdába mindig esett nyúl, hal meg akadt bőven a folyóban.

A földkunyhó lakója sem panaszkodhatott. Talált magának ő is asszonyt. Nemsokára gyerekhang verte fel a környék csendjét. A gyerekek aztán mohát gyűjtöttek, és jól kibélelték, bemelegítették vele a kunyhót.

Így éltek ezek az emberek. Ezt az apám mesélte nekem mint igaz történetet, de én akkor még kicsi voltam.

Az emberek tehát nem az égből pottyantak le, hanem a Földanya teremtette őket a partszakadékból. A folyót pedig, amely mentén letelepedtek, Nyirkaptónak hívták, ami annyi jelent, hogy ,,fűzfás".