Hiába, hogy a külsőd nélkülöz minden kellemet és csínt, úgyis elveszlek. Hiába, hogy lehetetlenül viselkedsz társaságban, úgyis elveszlek. Hiába, hogy nem akarsz férjhez menni, úgyis elveszlek. Jóságos ég, de még mennyire, hogy elveszlek!
Te természetesen ellenkezni fogsz, ezt én sem gondoltam másként. De ez már előre bele lesz kalkulálva a dologba, és rajtad nem sokat segít. Nem, nem.
Mit számít, hogy hisztérikus vagy, és olyankor könnyen eljár a kezed? Mit számít, hogy több pihe nő az orrod alatt, mint amennyi kívánatos volna? Mit számít, hogy te nyolcvanhét kiló vagy, én meg csak hatvanöt? Mit számít mindez, te nagy, kövér baba? Juszt is elveszlek, leszel nyolcvanhét kiló feleség.
Egy szép napon élére vasalt nadrágban állítok be hozzátok, s markomban holmi hervadt spenótokat szorongatok. Úgy intézem, hogy tenyerem megfelelőképpen lucskos legyen az izgalomtól, és meglátod, még dadogni is megtanulok. Valami szörnyű lesz, de roppant fogom élvezni.
Kedves szüleid is megborzonganak majd a látványtól, ilyen elavult cécóra ők sem számítanak. De figyeld csak meg: téged nem is fog annyira kellemetlenül érinteni, amikor szándékosan elcsépelt frázisokat pufogtatva megkérem a kezedet. Kicsit meg is leszel hatódva, nem túlságosan, annyi épp elég. Kedves szüleid pedig eladnak, mint egy tehenet.
Hogy most undok vagy velem, mert még ellenszenves vagyok neked, nem tesz semmit. Tudjad: most még te sem vagy nekem túlzottan rokonszenves. De negyven-ötven év alatt, ügyeld csak meg, milyen szépen összeszokunk. Figyeld csak meg!
Végül is nagyjából egyre megy, kit veszek feleségül, végül is szinte mindegy, kihez mész férjhez. Gyerekünk pedig majd hat lesz, és minden gyerekünknek lesz majd hat gyereke.
Én akarom, te nem akarod, minden jól van hát: készüljünk a lagzira.
A menyegzőt úgy fogjuk rendezni, ahogy te is utálod, és ahogy én is utálom, de ahogy mindketten szeretni fogjuk nyolcvanéves korunkban, amikor majd nosztalgiázunk. Meghívunk minden hóbortos nagybácsit, minden nyomasztó nagynénit, és nagyszerűen fogjuk magunkat érezni. Közben, szinte észrevétlenül, te is el fogod rebegni a boldogító igent. A fényképész csak fehér-fekete filmmel fotózhat, de azt mindenféle lehetetlen színnel retusálhatja, és mi fő helyen a falra akasztjuk.
Szinte szépséges arám, ma még duzzogsz, fújsz és morogsz, néha pofozkodsz. De unokáink büdös pelenkáit rendezgetve teljes lesz köztünk a harmónia.