Amire ezen a földön szükségünk van, az valójában nem a két kezünk izzadságos munkájának az eredménye. „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Mindenünk Istentől van. Sajnos, az ember erre leginkább akkor szokott ráébredni, amikor vagy a halál, vagy más erő közelsége kivesz a kezéből valamit vagy valakit. Pedig nemcsak akkor por és hamu az ember, amikor egy koporsót lát. Fű az életünk mindennap, szomjazza Isten esőjét, és meghajlik, ha a szele ránk fúj. Azért emlékeztet bennünket évről évre a böjti időszak arra, hogy üres tarisznyával jöttünk erre a világra, és azzal is fogunk távozni. Nem ez az élet lényege. A lényeg az óriás, örökké termő gyümölcsfa, a fölötte biztosan sugarazó nap, a fentről ajándékba kapott répák, almák és virágok.
Az igazán fontos dolgokra nemcsak az igaz, hogy maguktól jelennek meg életünkben, csak úgy – szinte potyognak az ölünkbe –, hanem az is igaz, hogy megmagyarázhatatlanok. Az ember nem tudja, hogyan kel ki a mag. Sőt, valami elvész akkor, ha ezt elkezdi boncolgatni, kutatgatni. Ma, amikor a mindentudás eszméjét lebegtetik a fejünk fölött, talán fontos ez a mondat: nem tudja, miképpen kel ki a mag. Távol legyen tőlem, hogy a tudás gyarapítása ellen beszéljek. De értelem is csak ott van, ahol határ is van. Ott, ahol ki tudom mondani: ezt nem értem, és nem is szeretném az értelmemmel elérni. Ha a szántó-vető elkezdi elemezgetni, boncolgatni a magot, akkor nem lesz kenyér. Ha nem is valljuk be magunknak, mindannyiunk életében vannak dolgok, amiket nem akarunk megismerni. Isten úgy van jelen az életünkben, hogy arra sokszor nem tudunk magyarázatot adni, és nem érthetjük meg. Itt a logika csődöt mond.
Böjti időben különösen igaz: Isten világa kivezet bennünket a kikalkulálható, elsajátítható, megszerezhető javak világából. Elcsodálkozhatunk rajta, hogyan szórja Isten az Élet fájáról áldását. Adja Isten ezt a látást mindannyiunknak!
Fekete Ágnes