Állok sorban egy belvárosi üzletben. Előttem két bottal járó asszony vásárol a lányával. Mindketten magyarul szólnak. Az eladó, egy húszas éveiben járó suhanc gúnyosan szól hozzájuk, hiszen biztos, nem értik az állam nyelvét. A sor áll, sokan rászólnak – na, nem az eladóra, hanem az asszonyra: ha nem tud kommunikálni felnőtt létére, álljon félre. Szégyellem magam. Próbálok tolmácsolni, de a fiatalember türelmetlen. Mi az, hogy valaki nem ismeri az ő mindenható nyelvét?! Ez is hergelés.
Kolozsváron egyetemista koromban fájó torokkal álltam az orvos előtt. – Mi a baja? – kérdezte. „Engem nem bánt senki” – kommunikáltunk el egymás mellett, de legalább hivatalosan. Hőemelkedéssel bolyongtam a hivatalos zászlókkal megtömött városban, felettem egy rozsdás táblán az emlékeztető: „Hazánk egységes nemzetállam”. Szabadon lepiszkíthatják a madarak. Őket nem vinnék be. Talán. Még. Mi ez, ha nem hergelés?
Télen minden évben idejön egy horda, kioktatni bennünket, hogy nekünk a hazánk a Holdon van. Ha van. A kormányhivatalok semmit nem tesznek ez ellen. Csak hallgatnak. De azt mélységesen. Aki hallgat, az beleegyezik. Mi ez, ha nem hergelés?
A pártatlan bíróság. Hát Jusztícia mérlege erősen kileng mifelénk. Újra kellene kalibrálni. Elég, ha az ügyészek és a bírók értik a dörgést. Szépen elrendeznek bennünket... Mi ez, ha nem hergelés.
Ha mindezt nem teszik, önként el lehet ballagni – mondják. Vagy ötszáz kilométerrel arrébb. Igazuk van. Mi több kilométert javasolunk: hátha egyszer eljutnak olyan országokba is, ahol már megoldották ezt a kérdést. Finnországban például.
Addig is, mi itthon vagyunk. Ehhez hozzá kell lassan szokniuk az illetékeseknek. Érzékenységünk nekünk is lehet, nemcsak másoknak. Tiszteletben kell tartani. Ez a demokrácia alapja.
Hergelni csak azt lehet, aki hagyja magát. Mi nem hagyjuk magunkat. Méltóságteljesen ünnepelünk.