Hansi majd alszik kint, a toronyban, ha lesz mersze. A legtöbbjüknek van – ha ellenőrzésre indulna valamelyik álmatlan tiszt, az ügyeletes telefonon kiszól, hogy talpra, gyerekek, elindult a góré. Leginkább azt készíti ki az énekes fogoly lendülete, aki a parancsnok irodája előtt posztol, meg aki a zászlót őrzi. Ők nem alhatnak szolgálatban sem, csórók…

Lassan cserélődött a csapat, négy poszton már váltottak. Hansi az ötödiknél váltja Bâleát, ezt az oltyán medvét.

– Állj! Ki vagy?

– Felvezető tisztes!

– Jelszó!

– Mit sütsz, kis szűcs?

– Kapd be! Jelszót!

– Ștefan.

– Felvezető tisztes hozzám, a többiek maradjanak!

– Bla, bla… – mondja a tisztes, és a torony aljához ballag. Az építménynek remek az elhelyezkedése, az aljában van egy gödör, ahol cigizni is lehet, még az éjjeli sötétben sem látszik túl messze a parázs fénye. Bâlea és a tisztes természetesen rágyújt, beszélgetnek vagy két percig, aztán a tisztes odahívja Hansit. Bâlea és Hansi még annyira sem tartja be a protokollt, mint a többiek. Váltáskor, főleg éjjel, egymástól másfél méterre artikulálatlanul üvölteni kezdenek, így adják-veszik át az őrséget. A felvezető előre tudja, hogy jobb lesz kissé távolabb húzódnia.

– Harhger retrefth fr!

– Aerbwecwetcw!

– …!

– …!

– Hagyjátok abba, jó? Menjünk, mert álmos vagyok.

– Bághááá!

– Hráá!

– Igazodj – mondhatta ki végre a felvezető –, előre hííín… – ásította bele az éjbe.

Hansi felmászott a toronyba. Nem volt egy felhőkarcoló, nagyjából nyolcméteres magasságból tekinthetett körbe. Az őrtornyok berendezése igen spártai: egy kis deszkapárkányon egy kurblis telefon, egy kapcsolható-forgatható reflektor – és semmi más. Minek is: a szabályzat szerint a három órát végig kell állni, még a torony falának támaszkodni sem szabad. Cigizni tilos. A tornyot elhagyni tilos. A fegyvert letenni tilos. Mi több, az aktuális őrségparancsnokon kívül tisztelegni, engedelmeskedni sem kell senkinek – sőt: tilos.

Hansi azonmód levette válláról a karabélyt, és a torony falának támasztotta. Majd maga is a deszkapalánknak dőlt. Gyűlölte az őrséget. Általában váltásonként másfél órát sikerült aludnia, azaz naponta valamivel több, mint négyet. Ismerte jól, hogy működik mindez, egy hónappal korábban már nekik kellett adniuk egy hétig az őrséget. Nagyon kikészítette. A néma semmittevés, a hiábavaló várakozás – ezek a három órák hosszabbak tűntek három napnál is. Inkább nézne farkasszemet a tömeggel meg a terroristákkal, azt jobban viselné – amíg az utcán volt, nem unatkozott, ugyanakkor nem is töprengett semmin, csak vigyázott magára – gyorsan pörgött az idő. Megúszta – most pedig állingálhat itt, ahol akarva-akaratlanul beindulnak a kombinációk a fejében. Regényeket próbált felidézni, fizikapéldákat próbált megoldani egy képzelt táblán, de hiába. Aztán elbóbiskolt. Egy erdő felé tartott a csapat. Az erdő szélén eper- meg almafák sorakoztak. Leszakított egy piros gömböt, és majszolni kezdte. A fák között embermagasságú csalántenger hullámzott sűrűn és oly határozottan, mintha üzenni szándékozta volna: ez az én birodalmam, a méregé, a veszedelemé, ahonnan többnyire nem tér vissza a betévedő. A zöld massza monotóniáját némileg a helyenként tüskés kígyóként kacskaringózó csipkebokrok vörös bogyói bontották meg. A raj állatok csapását kereste, ahol könnyebben bejuthat a sűrűbe. Úgy tűnt, hogy azt a helyet a békés állatok elkerülik egy, mintha megérezték volna a vér szagát. Aztán, ki tudja, mennyi keresgélés után, egy szélesebb csapásra találtak, melyen talán lóval is járhattak volna. Szarvasok útja lehetett valamikor. A könnyű fegyverzetű katonáknak csaknem országútnak számított. Szótlanul haladtak. A csalántengerben a köpésnyire rejtőzködő ellenséget is szinte lehetetlen volt felfedezni, ahogy a csapáson haladókat sem láthatták az ellen katonái. Hamarosan megérkeztek a célhoz. Egy fák között épült házat cserkésztek be. Az ablakon belesve látta meg az ellenséget. Célzott, tüzelt, célt tévesztett, a fal porzott a másik feje mellett, az meg feléje fordult, és rövid, nagyon pontos sorozatot küldött felé. Hansit vakolatpor vakította el néhány pillanatra, s mire vállhoz emelt karabéllyal ismét benézett az ablakon, a másik már menekülőre fogta. Hátulról lőtt rá. A bal lapockája körül csapódtak be a lövedékek. Az utász a csapástól megrogyott, s közben megpördült a tengelye körül. Pillanatig térden egyensúlyozott. Hansi arcába bámult, majd arccal a padlóra esett. Hansi a hulla válla alá tolta bakancsát, és lábbal hátára fordította. Saját eltorzult arcát látta.

Berregett a tábori telefon. A francba, nem bír aludni az ügyeletes, és körútra indul, baszogatni az őrséget?

– 5-ös poszt jelentkezik – szólt a hideg bakelitkagylóba.

– Ezt figyeld – mondta minden bevezető nélkül a diszpécser.

Zene szólalt a hangszóróban.

Ez igen! – könyvelte el Hansi. Alig két napja döntötték meg a diktatúrát, de már metál szól a rádióban. Lehet, hogy tényleg megérte az egész cirkusz?

– Felismered?

– Persze – felelte Hansi –, a The Sentinel, a Judastól.

– Tényleg az, bemondták. Ennyire ismered ezeket?

– Van, amit igen.

– Na, hagylak, dolgom van.

Screams of pain and agony rent the silent air,

amidst the dying bodies blood runs everywhere.

The figure stands expressionless, impassive and alone,

unmoved by this victory and the seeds of death he’s sown…

– Állj! Ki vagy? – kiáltotta előírásszerűen. A reflektorral végigpásztázta a csalitos szélét, de nem látott semmit, a bokrok ágai sem mozogtak.

A felszólítás hiábavalónak bizonyult, a recsegés nem szűnt meg – és nem ritkult, s nem is fokozódott. Valaki határozottan feléje tartott a bokrok és fácskák között. Nyilván nem kutya vagy hasonló méretű állat, az másképpen, sokkal összevisszábban mozog. A bokrok közt minden bizonnyal ember járt. A szellemek, kísértetek hangtalanul közlekednek...

– Állj, vagy lövök! – kiáltott újra Hansi.

Akár a falra hányt borsó. A zörgés egyre közelebbről hallatszott. Érdekesnek találta, hogy az éjjeli csendben mennyire pontosan kivehető, hogy valaki közeledik vagy távolodik. Vajon a kommandósokat erre is kiképzik – a hallgatózásra? És a profi hallgatózók, a szekusok is ismerik ezt a jelenséget? – töprengett, majd megrázta a fejét: a fáradtság kikezdte a figyelmét. Igyekezett ismét a zörgésre összpontosítani.

– Állj, vagy lövök!

Semmi. A közeledő továbbra is közeledett. Lehet, hogy terroristák. El akarják foglalni a kaszárnyát. Ki más, mi más járkálna éjnek évadján a kaszárnya körül. Igaz, hogy a képzett terroristák nem csapnának ekkora zajt. Vagy éppen azért zajonganak, hogy az őrség ne reagáljon, hiszen aki rosszban sántikál, az igyekszik csendben maradni. Persze az is lehet, hogy diverzió az egész: itt zörögnek, miközben máshol behatolnak. Hansi érezte, tudta, hogy döntenie kell. Rajta múlhat sok száz ember élete – töltötte ki egyre jobban elméjét a gondolat. Százhúsz töltényem van, százhúsz. A többieknek is. Ha elkezdődik a lövöldözés, bekapcsolódnak ők is. A zörgés tovább közeledett, pár másodperc volt hátra ahhoz, hogy elérje a csalitos szélét.

Hansi szíve egyre hevesebben dobogott, felkúszott a torkába. Bizsergés futott végig a testén, s mintha minden egyes szőrszála égnek meredt volna. Felkapta a fegyverét. Nem sok választotta el attól, hogy újra bekapcsolja a reflektort – de aztán meggondolta magát: azzal csak kiváló célponttá változtatná magát. A puskatust vállához nyomta, és a hang irányába célzott. A holdfény nem volt erős, de ahhoz elég, hogy észrevegye, mikor mozdul meg valamelyik bokor. Nem kellett sokáig várnia. Tempt not the blade, all fear the Sentinel! Háromszor húzta meg a ravaszt. Hiába volt egyre nagyobb gyakorlata: már az első lövéstől szinte megsüketült, a második kettőt már nem is hallotta, csak érezte a tus ütését a vállán. Bekapcsolta a reflektort, a létrára ugrott, és lecsusszant a torony aljába. Sorban a többi reflektor is kigyulladt, és pásztázni kezdték a környéket. Néhány másodperc múlva kezdett visszatérni a hallása. A toronyban veszettül berregő telefon hangját elnyomta a fehér ló haláltusájának lármája.

(folytatjuk)