Az azonos című kötet 1978-ban jelent meg, tehát eléggé megkésve ahhoz, hogy igazából árnyalhatta volna a romániai magyar irodalomban második Forrás-nemzedékként emlegetett költői csoportosulás (Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Csiki László, Kenéz Ferenc mindenekelőtt) lírájáról alkotott képet. Különben éppen ehhez a lírához mérten tekinthető egyszerre könnyűnek és súlyosnak, szűknek és tágasnak ez a versvilág. Ha Vári Attila — akit 1967-es indulásától joggal jegyeztek számottevő elbeszélőként — első verseskötetének megjelenésekor nem is íratta át úgymond nemzedéke lírai produkcióját, mára — mikor is válogatott kötetét adta közre* — ama líra árnyalására is felszólít. Annak idején, az 1970-es évek közepén adott egyik interjújában meg is jegyezte panaszos hangon, hogy költőként nem tartanak rá igényt (vö. Gálfalvi György: Marad a láz? 1977, 100.). Aztán a szóban forgó verseskötet megjelent, de Vári továbbra is nemzedéke igazi elbeszélőjeként tartatott számon, költői teljesítményéről alig esett szó az irodalomtörténeti áttekintésekben.

A hivatkozott interjúban beszélt arról is Vári Attila, hogy a novelláiban olyan képeket találni, amelyek először versben fogalmazódtak meg. Nos, amint a novellista építkezésében átütő erejű, következésképp markáns jegyeket mutat, úgy a költő lírai logikája és választott nézőpontjai is figyelmet érdemelnek. Amikor például Ikaroszt választja hőséül a költő, nem a szabadság és vakmerőség gondolatát társítja hozzá, hanem egy olyan szemléletmódot, illetve nézőpontot, mely szerint: ,,odafent magasság / és tisztaság / és távlatok", illetve azt, hogy: a vergődő anyaföldet ,,a fokok és délkörök és szélességek / hálójában látom" (Ikárosz panaszaiból). Olyan felülnézet ez, amely segítheti az embert, hogy a mindenségben rátaláljon a maga természet adta, nem túlméretezett helyére, hogy ne uralni próbálja a mindenen felül álló törvényt, mindössze töltse be szerepét, mint ,,ágon a virág" (Utószó). Ilyen nézőpont választása teszi talán, hogy nem drámai feszültségek uralják a Vári-versek világát, inkább a szemlélődő visszafogottság, a melankólia vagy éppen a derű és játékosság.

Mindehhez pedig valamiféle könnyed és plasztikus beszédmódot választ a költő, amit egyként érzünk modernnek és ősinek. Keresi a korszerűt, de ugyanakkor nosztalgiával gondol a régi mesterekre:

A lépték bizony régen elveszett,

bár jobb költők a versüket kilépték,

verslábbal mérték, amit úgy lehet.

(Hiábavalóság)

Maga a nyelv is nemegyszer témája a verseinek (Anyanyelvi csendtan, Örökségem), de ha mindössze eszköz is, a vers tárgyához ,,szelídíti" azt a költő, megkeresvén a leginkább odaillő nyelvi jeleket, mert meglátása szerint ,,a szavak hasonlítanak lejtésükben / ahhoz, amit kifejeznek" (Hasonlatok), s van példa arra is, amikor azt írja meg Vári, hogy hogyan írja önmagát a vers (Visszatetszik). Erős a költőben a nyelvi játék iránti igény, hiszen azt is tudatosítja a maga és az olvasó számára, hogy ,,a nyelv / nem csak törvény / parancs / igehordozó // játszótárs // ő a hunyó / vagy épp te keresed / az egymástól / messzire elbújt szavakat" (Tengeri-sóspárás szemed). Példa lehet erre a költői programra az Elégia vonatkerékre és magányra című vers, amely egy-egy részletében azt is tanúsítja, hogy miként lép túl a költő játékos szóteremtő szenvedélye ama nyelvi törvényeken. Egy adott szöveghagyományból kiindulva tényleg az ,,egymástól messzire elbújt szavakat" keresi meg: ,,rácsos kapu / rácsos ablak / istállórács / rácsos abrak / abrakos zsák / zsákos padló." A lírikus Vári közvetlen elődei közül Páskándi Géza említhető, akinek a nyelvi paradigma jegyében születő költészete iránti vonzódás volt benne talán a legerősebb.

Hogy a szavak bűvöletében él a költő, tanúsítja az Érzelmes menetrend Radnótinak című vers, amelyben régi utazásokat felidézve sorjáztat erdélyi helyneveket a költő, köztük Radnótét is, s ehhez asszociálja az otthont idéző Radnóti Miklóst, mintegy nosztalgiát ébresztve az elhagyott szülőföld iránt, mert hiszen — ahogy mondja más versében — ,,hazám ellenében / gyötör a honvágy" (Mentegető). Az 1980-as évek elején ugyanis Vári Attila is döntésre kényszerült, s hazát választott az anyaországba települve, ami viszont a szülőföld elhagyásával járt. Elszakadni azonban nem tudott tőle, a felszámolására törő romániai diktatúra falvak és faluközösségek elleni merényletei szóra bírták a költőt (Elsodort babaház).

Aztán a rendszerváltó évek az ő költészetében is egyfajta váltást hoztak: megerősödött a profetikus hang lírájában. Mindenekelőtt két, 1988-ban keletkezett vers tanúskodik erről, amely nem kapott helyet a válogatott versek között, hanem kü­lön kötetben jelent meg nemrég (Históriás ének a rendszerváltásra — Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2005). A História történelmi dimenzióba ágyazza az anyaországban frissen szerzett tapasztalatokat és közelről érzékelt folyamatokat (bosszúvágy, anarchia, eszmék kiüresedése, történelmi anomáliák továbbélése stb.), s arra a következtetésre jut, amit úgy összegez a költő, hogy: ,,népem múltja: az én jövendőm", a Mikes MCMLXXXVIII. levele című pedig mint szerepvers az országnyi haza iránti illúziókkal való leszámolásra lehet példa Vári költészetében. A költő felismerése, amelyet a rendszerváltás kezdetén, 1988-ban fogalmazott meg, egyfajta írástudói állásfoglalásnak és figyelmeztetésnek tekinthető:

És félek, Néném, mert szakad a gát,

s a víznek árja sosem válogat,

sodor, mit ér, s iszapja eltemet

lelkest, lelketlent, hantot, árkokat.

A válogatott versek tükrében a lírikus Vári hangja a rendszerváltás utáni időszakban újból visszafogottabbá vált, és jelenléte sem mondható intenzívnek, tematikailag pedig a magánélet és a metafizikai kérdések kerültek előtérbe (Családi album-versek, Hajléktalan-dal). Keserű összegezésnek tekinthetjük a nyelvi kopársággal tüntető Keserves című verset: ,,Voltam / hazudtam / jövőt lesve / már csak fölötted / vagyok csillag / — fagyott rög — / másnak fénytelen".

* Vári Attila: Idegen ég. Válogatott versek, 1970—2004. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2006