Úgy tűnik, fekete felhők gyülekeznek az erdélyi magyarság fölött. Nem engedik, hogy saját tulajdonunkban levő iskolaépületünkben anyanyelvű tanodát alapítsunk, vezetőinket meghurcolják, közösségünk tagjait megfélemlítik, jelképeinket üldözik, zászlaink lengetését megtorolják, javainkat nem szolgáltatják vissza, amit korábban visszajuttattak, azokat is perelik – és a sor folytatható.
Nagypénteki hangulat borult ránk. Nem a csőcselék kedélyállapotát idézem, hisz az akkor ünnepelt, hanem Jézus követőiét, hisz rajtuk szomorúság uralkodott el nagypénteken, látva, hogy tanítójukat meghurcolják, csúfolják, végül kínok között meggyilkolják. Természetes emberi reakció, ami megtörtént volna akkor is, ha a két évezreddel ezelőtti ember ismerte volna a majdani fejleményeket. Azóta tudjuk: a halál után jön a feltámadás.
A mi nagypéntekünk jelképes. Nem ölnek meg, csak szimbolikusan feszítenek keresztre. Nem fizikailag kínoznak, csak lelkiekben, ami ugyanahhoz vezethet: az összeroppanáshoz.
Párhuzamot vonva kérdezhetjük: a mi nagypéntekünkre vajon jön-e feltámadás? Egyházi szöveghez nyúlok segítségért, régi protestáns ének, Gusztáv Adolf svéd király csatadala ötlik eszembe: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg, bár egész föld tör ellened gyűlölség fegyverével!” Sajnos, ezt a gyűlölséget bőrünkön érezzük. Nem tetszik származásunk, nyelvünk, vallásunk, kultúránk. És ezt minduntalan, egyre gyakrabban kimutatják. Ahogy közeledünk a legnagyobb román megvalósítás százéves évfordulójához, egyre inkább érezhető az intolerancia. Nemcsak a másság meg nem értéséről, hanem elfogadásának teljes elutasításáról van szó. Nem lehet az egész társadalmat beskatulyázni, nem is áll szándékunkban. Néhány rosszindulatú hangadó oly tömegpszichózist képes teremteni – tévében, újságban, közösségi oldalon –, hogy csak állunk és bámulunk, csodálkozunk, egy-egy általunk normálisnak vélt embertársunk hogyan terelődött be a nyájba.
Nagypénteken Jézust keresztre feszítették, meghalt, és eltemették. De harmadnapon feltámadt. A legszörnyűbb megpróbáltatást állta ki, de az Atya által győzött.
Bármennyire érezzük az elnyomást, az eltiprási szándékot, a megaláztatást, ne roppanjunk össze, tartsunk ki, emelt fővel vállaljuk székely eredetünket, magyar voltunkat, kultúránkat, anyanyelvünket, ismerjük és tiszteljük történelmünket, annak hibáit ne ismételjük meg, de dicsőségéből merítsünk erőt a jövő harcaihoz, vívjuk meg csatáinkat nemcsak megmaradásunk, hanem fejlődésünk érdekében. Ismét eszembe ötlik a svéd király csatadala: „Ne félj, dühe el nem tipor”, és a további biztatás: „Pokol sem győz feletted. (...) Reményünk napja, kelj fel!”.
Gondoljunk arra, a nagypénteki megpróbáltatás után Krisztus feltámadott, számunkra is lesz feltámadás. Az ünnep jelképénél maradva, a székelyföldi magyarság számára is lesz még feltámadás. Pál apostol a rómabeliekhez írt levelében (8, 31) azzal biztat: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?