Itt, Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön az elmúlt napokban érezni, már-már tapintani lehetett azt az izgatottságot, felfokozott hangulatot, amely nagy, fontos események, ünnepek előtti időszak jellemzője, és amely alapvetően jó szándékú tenni akarásból, cselekvő módon segítő hozzáállásból fakad.

Még nem tudjuk, végül is hány szavazni kívánó külhoni magyar állampolgár nem kapta meg a levélcsomagot. Azt sem tudjuk, hogy azok közül, akikhez eljutott a boríték, hányan küldték vissza, mennyien éltek tehát szavazati jogukkal, kire voksoltak, mire volt ez elég, a 199 fős magyar országgyűlésben pontosan hány – egy, két, esetleg három – mandátum sorsa dőlt el Székelyföldön, Erdélyben. De azt már most tudjuk, hogy sokunk számára igazi ünnepi alkalom volt az országgyűlési választásokon való részvétel – a voksolás eredményétől függetlenül is. Mert megbecsüljük a lehetőséget, hogy aktív módon, felelősséggel, demokratákhoz méltóan tudunk beleszólni országunk, nemzetünk sorsának alakításába. Mert – mint sok más ünnepre – készültünk rá, aggódtunk, idegeskedtünk érte, törődtünk vele. És ez már győzelem számunkra.

Romániában élő magyarként az elmúlt 28 évben megtanultuk, mit jelent úgy részt venni a szavazáson, hogy igazából nem választunk, hanem jobbára önvédelemből, taktikai megfontolásból, gyakorta egyszerűen félelemből voksolunk, mert ott, Bukarestben legjobb esetben csak átnéznek rajtunk, de inkább az jellemző, hogy nemzetbiztonsági kockázati tényezőként tekintenek ránk. Most végre úgy választhatunk, ahogy az természetes lenne: félelem nélkül, szabadon, saját nemzetünk jövőjéről.