Csak a szél, csak a szél,

mely görgeti sóhajunk, mint

valami kettéhasadt orgonasípokat,

és nem hallja senki,

mert hangtalan, sötét, néma,

akár egy csillagtalan

őszi degenyet-éjszaka.

Csak a fény, csak a fény,

aki értünk örök vigaszul,

mielőtt az alkonyat lehull,

mi mást tehetne,

tűz-fénnyel glóriázza körbe

a házat, a tornyot, a földet.

És eltelnek az őszök,

telek, tavaszok, csupa

hideg, elvándorolt évszakok,

nekünk itthon keserű,

őnékük idegen ott a kenyér,

apátlanul nő fel a gyermek,

sorsunkban sorvadunk

mi, ittfelejtett asszonyok,

és nincs remény,

nincs remény.

Csak egy levél,

csak egy levél a küszöbről,

mely vár, mely hív,

hogy ünnepekre hazajössz,

mert nélküled üresek a nappalok,

és minden éjszaka meghalunk,

és semmi más nem marad,

csak egy aprócska levél,

egy levél a küszöbről,

mint egy körmünk alá száradt,

utolsó összemarkolt anyaföld.