— Mit jelent a Tamási Áron Színháznak a kisvárdai fődíj?

— Már többször nyertünk nagydíjat Kisvárdán, de ebben az évben történt először, hogy kihangsúlyozták, ez a legjobb előadásért járó díj. Ilyen értelemben nagyon fontosnak érzem, azonkívül az is egy picit más volt, mint szokott lenni, hogy a zsűriben Máté Gábor volt az elnök, ő nagyon fontos színházi ember Magyarországon (a Katona József Színház színésze és rendezője, a főiskola egyik alapembere), és Ascher Tamás (aki a budapesti színművészeti főiskola rektora, rendezőként talán a legfontosabb színházi szakember Magyarországon) értékelte ki az előadásokat, és rendkívüli módon beszélt az előadásunkról. Talán ez a legfontosabb.

— Mi ragadta meg a szakmát, hogy ezt a döntést hozták?

— A szakmát megragadta az előadás összetettsége és a szervessége. Összetettség az, hogy sikerült megragadnunk a történet humorát, az ír milliő sajátosságát erdélyi vagy székely összefüggésben tudtuk megfogalmazni. Azt mondták, ez az előadás bárhol megállja a helyét, és mégis erőteljesen érződik, hogy köze van ahhoz a közeghez, ahonnan hozzuk. Ez abban is megnyilvánul, ahogy az előadás lebonyolítását vagy a díszletet kitaláltuk. Másrészt a színészek magas szinten teljesítenek, teljesen kiegyenlített a játék, tehát nem lehetett valakit jobban kiemelni, mint mást, mégis megtették, mert Pálffy Tibor alakítása rendkívül összetett és árnyalt, önironikus, nagyon sok jelzőt mondtak. Azonkívül hatott a közönségre, nagyon feszülten figyelték az előadást, rengeteget kacagtak.

— Ez a fődíj változtathat a finanszírozó önkormányzatnak a színházhoz való viszonyulásán?

— Az a tény, hogy egy ilyen kisváros, mint Szentgyörgy évek óta a színházával díjakat hoz el, és hallatja nevét, szerintem ez az egész város érdeme is, tulajdonképpen a fenntartóknak is az érdeme, mert lehetővé teszik, hogy a színház működjék, még akkor is, ha konfliktusos ez a helyzet. De lehet, hogy ennek így kell történnie, mert különböző emberek vannak a tanácsban, vannak, akik a kulturális értékeket nem tartják olyan fontosnak, mint a gazdasági szempontokat, és ez így tulajdonképpen egyfajta egyensúlyt teremt. Lehet, hogy unalmas lenne, ha mindenki dicsérné a színházat. Mivel mi az utóbbi években fontos fesztiválokon folyamatosan díjakat nyerünk, és kitüntetettjeink vannak, úgy gondolom, egy ilyen díj nem fogja megváltoztatni ezt a helyzetet. Az lenne baj, ha nem kapnánk díjat, annak nagyobb hatása lenne, mint annak, ha díjat hozunk. Olyan természetesnek veszik, hogy mi díjakat kapunk, miközben az az érzésem, kevesen fogják fel, hogy ez mit jelent, mekkora mezőnyben nyerünk. Szerintem nem fogják fel, milyen összefüggései vannak annak, hogy elhívnak minket a budapesti Nemzeti Színházzal együttműködni, mert különben nem kezelnék ilyen könnyedén ezt. De ez így rendben van, mert arra ösztökél minket, hogy a lehető legmagasabb szinten teljesítsünk. Nyilván, nem ezért teljesítünk a legmagasabb szinten, hanem azért, mert remélem, az igényünk egészségesen működik.

— Milyennek tartja az éppen véget ért évadot?

— Nagyon gazdag és sűrű évadunk volt. Újból nagyon sok fesztiválon vettünk részt, sok díjat nyertünk. Ezek szakmai mutatók, de a várossal való kapcsolatunkban is úgy érzem, előrelépés történt, hiszen sikerült a bérletes, saját előadásainkon kívül idecsalnunk fontosabb művészeket vagy produkciókat, ezáltal a szentgyörgyieknek lehetővé tettük hogy budapesti színházat láthassanak, legjobb minőségűt. Tudtunk szolgálni olyan előadásokkal, amelyeket más városok színházlátogatói nem kapnak meg, tehát nagyjából minden réteg kapott csemegét, és nem utolsósorban az általunk létrehozott csemegéket, ha ezt szabad így mondanom, hiszen ebben az évadban készült el a Lear király, amely szerintem nagyon fontos előadás, Nemes Levente pályájának nagyon fontos pillanata.