Amikor semmilyen testrészünk nem beteg, mégis annyira elviselhetetlen a létezés, hogy szinte bizsereg tőle minden tagunk. Amikor akkora fájdalom feszül bennünk, hogy az eddigi legerősebb érzelmeink is eltörpülnek mellette, de ezzel együtt akkora tehetetlenség, hogy még a gondolatok is meredten gubbasztanak a fejünkben. Nem tudjuk pontosan, mi zajlik bennünk, csak azt érezzük, hogy mázsás terhek nehezednek a végtagjainkra, és szorít, szúr, zavar minden, mintha egy végtelenül kényelmetlen ruhát öltöttünk volna magunkra. Jó lenne elmenekülni, elbújni valahová, ahol senki sem láthat, csak a Jóisten, mert egyedül Ő érti, Ő tudja…

Mégis itt vagyunk, ismerős helyeken, ismerős arcok között, kábultan és tehetetlenül. Vajon mit kellene tennünk, és miért? És mi értelme volna tenni bármit is? A lehető legnagyobb akarat sem volt elég ahhoz, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent, vajon akarhatunk-e még valaha valamit? Olyan jó volna elmenekülni ebből az életből, és újrakezdeni valahol, ahol a dolgoknak értelme van. Ahol nincs ennyi fölösleges szó és gondolat, csak azok, amelyek tényleg fontosak…

Vizsgálgatjuk a bennünk élő idegent, kívülről és belülről. Járunk-kelünk a világban, végezzük mindennapi dolgainkat, de érezzük, hogy egészen más emberek vagyunk, mint azelőtt. Ellankad a kezünk, lábunk, nincsenek szándékaink, terveink, céljaink, nem tudjuk, mit akarunk, mit szeretnénk, miért kellene imádkoznunk. Járjuk az ismerős utakat, de senki és semmi nem érdekel már, csak a gyermekeink, mert érezzük, hogy ők még nálunk is kiszolgáltatottabbak. Mégis jobb nekik, mert ezt nem tudják...

Számunkra már nincs jelen, és jövő sincsen. Csupán a múltnak van értelme, jelentősége… Vajon miért nem tudtuk ezt megérezni akkor, ott, a múltban, hogy jobban örüljünk egymásnak, jobban vigyázzunk egymásra? Hisz nincsenek más kincseink ezen a világon…

Néha átölel valami nagy szeretet, amibe beleereszkedünk, és hálával gondolunk barátainkra, ismerőseinkre, mindenkire. Máskor szeretnénk vakon és némán járni, hogy ne láthassunk és ne beszélhessünk. Próbáljuk átszervezni az életünket, de a terveink újra és újra összeroskadnak. Itt már nem működnek a gondolatok, csupán érzések vannak...

Élünk, de nem tudjuk, mi értelme van. Mindaz, amiért dolgozunk, harcolunk értelmetlen, fölösleges, hiábavaló. Mégis csak ez segíthet, ez a küzdelem, ami elvezet valahonnan valahová. Ami kitölti az életünket, hogy ne maradjon időnk egymásra, magunkra, gyermekeinkre... És máris ott evezünk újra az érdekek és érzéketlenség zavaros viharos tengerében.

Olyan jó lenne, ha egyszer újra kerek lenne minden a világon. Ha láthatnánk mi is a kezdetet, a véget, ha csak egy pillanatra is megéreznénk, hogy mi volt az életünk értelme... Ha sikerülne megközelíteni az ember természetes állapotát, ahol van idő pihenni, sétálni, köveket rugdosni az utcán... Ha úgy élhetnénk újra, mint a gyermekek, abban a tudatban, hogy minden rendben van, és nem történhet semmi baj holnap sem...

Vajon miért engedjük, hogy a felelősség ólomsúlyként nehezedjen ránk? Mire jó ez a kétségbeesett kapaszkodás, mely évről évre egyre több életörömet öl ki a lelkünkből? Miért nem tudjuk elengedni az életünket, halálunkat, mindazt, ami nem a mi dolgunk...?