A borravaló törvényesítésével, pontosabban megadóztatásával ugyanis milliók folynának be évente a feneketlen zsákba, lenne, amiből a kiváltságosok maguknak még nagyobb fizetést megszavazzanak, életjáradékra is több jutna, szóval a Marci hevesen története.

Ezúttal azonban a vendéglátósok ütik a vasat. Azt nem igazán értem, miért jó nekik, ha az amúgy világszerte mindenütt, nálunkfelé különösképp alulfizetett pincérnek be kell vallania, mennyit hagyott az asztalon a vendég, ők ugyanis csak a zsebrevágható öt-tíz-tizenöt százalékért végzik azt a munkát. Ráadásul a borravaló sem marad mind náluk, hiszen abban a szakmában is létezik ranglétra, a felszolgálónak át kell adnia a megfelelő részt a főpincérnek, vagy akár az egészet, és akkor a főúr osztja vissza mindenkinek, ami – szerinte – jár. Ha még ezek után az adót is le kell perkálnia, végképp nagyítóval kell majd keresni a pincérnek készülő süvölvényeket.

Nem is igazán ásnék mélyre a borravaló törvényesítését célzó okok és indítékok mocsarában, hisz jól tudjuk, nálunk semmi sem az, aminek látszik, s az országjavító szándékok mögött a legritkább esetben rejtőzik jóakarat. Egy bécsi történetet mesélnék inkább el, abban benne van a vendéglátás keleti sója és nyugati borsa egyaránt.

A kis étterem, hová egy fárasztó nap után... bár így vissza­gondolva nem is volt olyan kicsi az a vendéglő, s a nap sem annyira kimerítő... de hagyjuk a részleteket, a lényeg, hogy vacsorázni tértünk be az első utunkba eső étkezdébe. Hol szavunkat hallván magyarul szólott hozzánk a főpincér, s invitált szívélyesen beljebb, egy hevesen gesztikuláló talján asztaltársaság és egy csendesen kanalazó arabus nagycsalád közé ültetve bennünket. Küldte is rögvest segédjét, aki szintén magyarul reklámozta az étlap kínálatát – és ez már olyannyira feltűnő volt, hogy rá kellett kérdezni: netán a kurucok bevették a labancok büszke várát? Nem éppen, nevetett a pincér, csak vagyunk itt néhányan, tudják, a megélhetés. És nem mondott többet, elvégre egy pincér ne legyen szószátyár, mármint magánéletét illetően, különben is a vendég nem rá kíváncsi, hanem az ételre-italra. Utóbbiból hozta is a helyi különlegességet, gyermekeknek a frissen facsart gyümölcsnedűt – cégjelzéses pohárban. Itt kezdődtek a bajok, a család legfiatalabb tagját ugyanis megfertőzte a gyűjtői szenvedély, a szépen festett üveg ivóedényre persze hogy szemet vetett. Őszinte gyermek, legközelebbi mellénk lavírozásakor odaintette a pincért, elmondta neki gyűjteménye történetét, rákérdezve, megkaphatná-e a poharat. A felszolgáló puhította a gyermeket, előbb, hogy a vendéglőnek is csak az az egy van belőle, aztán amikor látta, hogy az ifjú már-már lemond a hőn óhajtott tárgy megszerzésére tett kísérletéről, kivágta az aduászt: megfelelő baksisért lehet szó róla!

Ilyenkor a szülő szoroz és oszt a hármasszabálynak megfelelően, majd várja a pincért, hogy diszkréten átnyújthassa neki a felsrófolt borravalót. De helyette a főúr érkezik, kezében néhány szalvétával. Hogy legyen, amibe csomagolni a poharat. És a szülő ámulva nézi, mily jól működik a rendszer, mily kéjesen simul Kelet sóvár bája a Nyugat pénzéhes markába. És nem gondolkozik azon, hogy mennyire szép az a szó, hogy borravaló, de mennyire helyénvalóbb az, hogy baksis.