Két fülünk is ezért van. Hogy jobbról-balról egyaránt észlelhessük a hangokat és zörejeket. Hogy minél biztosabban érezzük, hol állunk, merre kell biztonságosan haladnunk.

Nem is oly régen az a babona pusztított az idegenbe került szülők világában, hogy gyermekeiket minél hamarabb az új környezet nyelvére fogják. Csakis azon beszéltessék. Mert így hamarabb elsajátítják azok az új nyelvet; időt nyernek a tökéletes beilleszkedés dolgában. Fejüket nem terheli a múlt, agyuk tisztábban, könnyebbültebben működik.

Megannyi tévedés!

A gyermeki lélek tudományos vizsgálói merőben más megállapításokat tettek legújabban, de részben már régebben is.

A kétnyelvűség nemcsak hogy nem akadályozza a gyermeki elme fejlődését, hanem éppenséggel serkenti; frissíti és erősíti. Anyanyelvünk szavai márványvésetként rögződnek agyunkba. Az ötletes szerkezet, mely anyánk öle után már első pihenőhelyünkként szolgált, számunkra hitelesen, tovább nem magyarázható sorrend alapjaként mindvégig az ágy lesz. Ha megtanuljuk más nyelven is a nevét, attól az eredeti ágy képe és élménye nem homályosul el, hanem élesül, tárgyszerűbbé válik, s így, mondhatni, jobban használhatóvá is az elmében.

Azt különösebb tudományos vizsgálat nélkül is régóta tudta a világ – főleg a módosabbak világa –, hogy a két nyelven beszélő gyermek hamarabb lesz önálló és öntudatos. Jó föllépése, majd érvényesülése a társaságban – majd a társadalomban – gyorsabban következik be.

Kincstől és fegyvertől fosztja meg tehát gyermekét az az idegenben élő szülő, aki nem adja át neki, amit voltaképpen játszva átadhatna. S aminek átadásával ő maga is ugyancsak nyerne.

A lélektani vizsgálatok szerint ugyanis a két vagy több nyelv állandó használata az életkor minden szakaszában élesíti és frissíti az elmét.

Nem fér ide – mert hisz ahhoz egész könyv is kevés volna, hogy a kétnyelvűség aztán mi mindenre nyit utat. Mit jelent a világot nemcsak két szókincs, hanem két kultúra látószögéből nézni. Vagyis mit kapunk, ha a magyar nyelv tudását például a magyar irodalom és szellemi élet megismerésére fordítjuk. A nyereség nem csak egy más szempont, egy második dimenzió. A magyar talajon termett és termő szellemi művek önmagukban is példásan értékesek. Hisz azok, akik csak magyarul beszélnek, azaz teljesen a magyar kultúrából táplálkoznak, Európa népei sorában is megbecsült helyen állnak.
*
Tzarával egyszer vesztem össze, 1947 februárjában. A Csehszlovák Köztársaság törvényt hozott, a területén élő körülbelül egymillió magyart másodrendű állampolgárnak deklarált, deportálásra ítélt. Ezek egy tömbben a déli részen éltek, a magyar határ mentén, az 1920-as békeszerződés szakította el őket az anyaországtól, amelytől a történelem folyamán soha elszakítva nem voltak. A hitlerista háború elején ismét magyar adminisztráció alá kerültek, s ezt szívesen fogadták. E bűnükért kitelepítésre ítélték őket, amikor Tzarával találkoztam, kétszázötvenezret már deportáltak is, csaknem kivétel nélkül parasztokat, harminckilós csomaggal, ötórás határidővel, vagonokba terelve, géppisztolyok közt, puskatus- és vesszőcsapások alatt. Fényképek voltak erről, sőt – titkos vagy szadista –, filmfölvételek képes lapokban is. Tzara fölháborodva dobott elém néhányat belőlük szállodai szobájában, ahol hívására fölkerestem.

Az háborította föl, hogy ezek a képek nyilvánosságra kerültek. Akkor már jó huszonöt éves – még a Dada hőskorából datálódó – barátságunk alapján emiatt gondolt engem, illetve rajtam át a magyar írókat felelősségre vonni. A magyar – a kommunista – írók ugyanis azokban a hetekben valami deklarációban ezeknek az intézkedéseknek nem megszüntetését, hanem csak könyörületesebb alkalmazását kérték a világ baloldali íróitól, így Tzarától és az akkori francia baloldali művészektől. Úgy értve, közbelépésre kérték őket a csehszlovák íróknál. A kitelepítés kormánybiztosa ugyanis egy szlovák költő volt, csak keresztnevére, a Dánielre emlékszem, egyik hivatalos előkészítője pedig mint aktív miniszter egy másik költő, Novomesky.

Rómából érkeztem jó egy hónapi kint tartózkodás után Párizsba, minderről most értesültem. Különösen a fényképek voltak rám hatással. Marhavagon szögesdróttal bevont nyílása mögött szomjas csecsemőarc – dadaista szívbe is belenyilall. Fenékbe rúgás alatt fölhömpölyödő asszony különösen egyszerű viseletben; csizmás halottak mögött cigarettázó tisztecskék – Tzara izgatottan nyújtogatta elém a képeket.

– Sürgősen intézkednie kell ez ellen! – mondta.

Az ellen, hogy ezek a képek terjedhessenek; hogy annak a deklarációnak visszhangja tovább fodrozódjék. Az ellenség fölhasználja. A dunai népek összebékülésének aláásására.

*

Kétoldalú érdek, hogy a mégoly nagy tömegű nemzeti kisebbség tagjai megtanulják az állam nyelvét. Hasznát veszi az állam is, a nemzeti kisebbség tagjai is; főleg olyan államban, ahol a felsőbb fokú művelődés csak az állam hivatalos nyelvén lehetséges.

Természetes volna, ha az állami nyelv iskoláiban a gyermekek az államnak pusztán a nyelvét tanulnák meg. De el kell sajátítaniuk az állam szépirodalmát, képző- és zeneművészetét, hivatalos történetírását, szokás- és igazságrendszerét. Ezek szemlélete gyakran ellentétes azzal, amiben a kisebbségi nép tömegei nevelődtek és magukénak vallanak. Ekként a gyermekeknek nem ritkán saját népük lebecsülését kell megtanulniuk és vallaniuk, főleg, ha a történelem folyamán a két nép harcot viselt egymás ellen. Ahogy népük egyéni történelmével és irodalmával, úgy annak népdalaival sem ismerkedhetnek meg. Elkerülhetetlenül kiszakadnak addigi szellemi közösségükből.

Hogy a gyermekek már zsenge korukban milyen nyelvű oktatásban részesülnek, erről az állami szervek döntenek, kimutathatóan igen elfogultan s így igen sok egész életre kiható sérelmet és torz helyzetet teremtve. A szülők számára is. Az idegen iskolában gyermekeik elidegenednek tőlük. De a saját anyanyelvük iskolája gátat vet társadalmi előrejutásuknak. A választás a népükhöz való hűség és az anyagi boldogulás, vagyis a becsület és az érzelem között a racine-i tragédiák csapdájába szorítja a kisebbségi szülők millióit minden esetben, amikor gyermekeik jövőjéről kell dönteniük.

JEGYZET

A külföld magyarjaihoz című rövid szöveget apám aláírta, nem töredék tehát, hanem valószínűleg elmondásra, megjelenésre készülhetett külföldi magyaroknak szólóan, talán a hatvanas évek közepén. Hajdani dadaista jó barátjának, Tristan Tzara emlékének fölidézése a hetvenes években egy 1947-ben lezajlott és a Franciaországi változatokban sokkal diplomatikusabban leírt jelenetet elevenít föl. Ezt a jelenetet, apám csalódását a nyugati baloldali, valamikor szürrealista barátaiban a magyarkérdés meg nem értése miatt Cs. Szabó László megrázó erővel idézi föl a Hunok Nyugatonban. Az említett kitelepítési biztos Dániel Okáli (1903–1987) költő volt, a másik a Budapesten született Laco Novomesky (1904–1976).
ILLYÉS MÁRIA (Forrás)