Megszeppent a királyné, s egy jó darabig meg is állta, hogy ne akarjon igazságot tenni Mátyás király helyett, de mi történt? Egy nap Mátyás király nem volt otthon. Két koldusforma ember jött, hogy a király tegyen köztük igazságot. A királyné azt mondta:

– Az uram nincs itthon. Én nem tehetek igazságot, menjenek Isten hírével!

A két koldus hímelt-hámolt, hogy ők messziről jöttek, nagy a bajuk, hát most mi lesz? Addig-addig, hogy a királyné megkérdezte, milyen dolgában is háborgatnák a királyt.

– Az úgy volt, hogy nekem van egy lovacskám, a társamnak meg van egy szekere. Az éjszaka megszálltunk az útszélen. Megellett a lovam. Valahogy az árva kiscsikó a szekér alá hengeredett. A társam azt állítja, hogy a csikó az övé, az ő szekere ellette.

Nagyot kacagott a királyné. Elküldte a perlekedőket, hogy jöjjenek vissza később, amikor hazajön a király. Ő meg feltett a tűzre egy fazék krumplit, s megfőzte. Amikor a krumpli kihűlt, a kötőjébe szedte, fogott egy kapát, s kiment a kertbe, ahol a két ember várakozott. Az asszony úgy tett, mintha krumplit ültetne. Vágott egy lyukat a kapával, beledobott egy krumplit, egyet meg megevett. Nézik az emberek, hogy mit művel a királyné. Megszólalt a szekeres:

– Már megbocsásson, nagyságos asszony, tán csak nem főtt krumplit ültet a földbe? Meg ilyent ki hallott?

– Hát, ha olyan megeshetett, hogy a szekérnek kiscsikója szülessen, az is megeshet, hogy a főtt krumpli kikeljen!

– Látod-e, koma? Az enyém a kiscsikó! – mondta a ló gazdája.

A két ember csak nem egyezett meg. Hazajött a király, mennek elébe, hogy tegyen igazat. Mátyás király azt mondta, hogy a csikó a szekeresé. A királyné bosszankodott, hogy a király ilyen ítéletet hozott. Kitanította a ló gazdáját, hogy kerítsen egy hálót, s húzgálja az ablakuk alatt, mintha halászna. Ők majd kikönyökölnek a királlyal az ablakon, s megkérdezik, mit csinál. Ő csak felelje azt, hogy halászik. A többit majd eligazítja. Úgy is lett. Az ember kerített egy nagy hálót, s húzgálta a porban. A királyné kikönyökölt az ablakon, s felkiáltott:

– Na, nézzen oda, felség! Mit csinál ott az az ember?

A király is kinézett az ablakon, s leszólt:

– Ugyan bizony, miért huzigálja kend azt a hálót a porban?

– Nem egyébért – válaszolta az ember  –, csak halászok.

– Nahát! Ki hallott még ilyent, hogy valaki a porban halat akarjon fogni? – morfondírozott a király.

– Miért ne? Hát olyant ki hallott, hogy egy szekér csikót fialjon? – csattant fel a királyné. A király mindjárt tudta, honnan fúj a szél. Nagy méregbe gurult.
– Nem megmondtam, feleség, hogy ne szólj bele az én dolgomba? Most azonnal szedd a sátorfádat, s eredj haza anyádhoz! Ami neked a palotában a legkedvesebb, elviheted, de többé itt nem maradhatsz.

– Elmegyek, ha már felséged annyira nem szenvedhet, csak még egy vacsorát költsünk el együtt – könyörgött a királyné. A király beleegyezett. Na, csak ez kellett a királynénak! Álomport kevert a király borába. A király úgy elaludt, hogy azt se tudta, él-e vagy hal-e. A királyné befogatott egy hintót, s az alvó királyt lepedőstül, dunyhástul beletetette. A király még akkor se ébredt fel, amikor odaértek a kicsi házacskához, ahol a királyné anyja lakott. A két asszony lefektette a tisztaszobába. A királyné mellé bújt, aludtak reggelig. Reggel felébredt a király.

– Hol vagyok? Hol vagyok? – kérdezte álmosan.

– Itt vagyunk édesanyámnál, szívem szép szerelme – mondta a királyné. – Azt mondtad, hogy takarodjam el a palotából. Csak azt hozzam magammal, ami nekem a legkedvesebb. Nekem a világon nincs náladnál kedvesebb, ezért téged hoztalak magammal.
– Hát a kocsis hol van? – kérdezte megenyhülve Mátyás király.

– Kinn van az istállóban – mondta a királyné.

– Fogass be, feleség, s menjünk haza! Látom, nincs náladnál igazabb emberem a világon. Meg azt se bánom, ha néha-néha te viseled a kalapot – nevetett a király, s megcsókolta okos feleségét. Hazatértek, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
(Kóka Rozália gyűjtése)