Igazi nagy közös vállalással kezdődtek az idei Szent György Napok: öt helyi kórus és három erdélyi szimfonikus zenekar fogott össze, hogy előadhassák Carl Orff Camina Burana című monumentális művét. Elsősorban nemcsak a mű bonyolult előadásmódja teszi e kantátát egyedülállóvá, hanem a szöveg is érdekes, hiszen nem mindennap lehet hallani egy templomban verseket többek között a szerzetesek kocsmai tivornyáiról, a kockajátékról és az érzéki szerelemről. A hangverseny főpróbájának szünetében Steffen Schlandt karmestert kérdeztük.
– Dolgozunk gyerekkórussal is. Hogyan adjuk át a klasszikus zene szeretetét az ifjú nemzedéknek? Talán egy kicsit jobban, mint a mi tanáraink tették annak idején. Sajnos, az utánpótlásról szólva azt mondhatjuk, hogy az érdektelenségen túl egy ördögi körrel kell megküzdenünk: a zenei iskolákban kevés a tanuló, kevesebb a norma, kevés a jó felkészítő tanár. Nem vonzó szakma, a szülő kétszer is meggondolja, hogy zenei pálya felé irányítsa gyerekét. Ennek ellenére bizakodóak vagyunk, vannak eredményeink.
Bátran kijelenthetjük, hogy a Carmina Burana egy profán mű. Azt viszont tudni kell, hogy a szent és a profán nem válik el annyira élesen egymástól, mint ahogy gondolnánk. Orgona szakon tanultam, és számos orgonakoncertem volt szerte Európában. Az orgona a közhiedelemmel ellentétben egy igenis profán hangszer volt. A római arénákban orgonaszó mellett ölték meg egymást a gladiátorok. Az orgona a XI–XII. században terjedt el az egyházban. Az egyházi intézmények Istenhez kötöttek, de ugyanakkor emberek működtetik, ami megjelenik a Carmina Buranában, például egy szerzetesről ez hangzik el: „Perjel vagyok a kicsapottak rendjében, és e rend tagjai mind velem isznak.”
A Carmina Burana az élet erejéről szól, a tavaszról, az újjászületésről, a szerelemről és nem utolsósorban Fortunáról, azaz a szerencséről.
Voltam Sepsiszentgyörgyön vagy négy-öt alkalommal, és szeretek itt lenni. Négy nyelven – románul, magyarul, németül, angolul – szólok a zenekarhoz meg a kórushoz. Ebben az országban különböző nemzetiségek élnek. Én brassói szász vagyok. Szerintem a zenének az egyik érdeme, hogy mindannyiunkat összeköt.
Lejegyezte: Matekovics János Zoltán
