Ez egy tájékozott, Emil Constantinescu elnökségét támogató, felvilágosult egyetemi professzor nézete, akit közvetlensége miatt román és magyar ajkú diákjai egyaránt kedveltek. Nacionalizmussal nem vádolhatták, ám mint kiderült, kisebbségi kérdésben diszkréten, ám határozottan fogalmazta meg elutasító álláspontját.

A kilencvenes évek elején Kolozsváron ugyanis a Bolyai Tudományegyetem újraindítását fő célnak tekintették magyar értelmiségi, egyetemi körökben. Ám ez illúzió maradt, miként az 1998-ban meglebegtetett Petőfi–Schiller Egyetem is, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem 2000-es megalapítása óta a magyar nyelvű, önálló, állami Bolyai Egyetem már kikopott a kívánságlistákról.

Három évtized alatt az előbb vázolt, elfogadhatatlan nézet valósággá vált: míg a bukaresti hatalom elutasítja az önálló, állami magyar egyetem létrehozását, a magyar állam támogatásával sikerült megteremteni és működtetni a romániai magyarság önálló egyetemét, a Sapientiát. De az is beigazolódott, hogy az állami, felsőfokú tanintézményekben meglévő magyar karok kiszolgáltatottak, bármikor alakíthatók, megszüntethetők, sorsuk bizonytalan. Ezt igazolja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának módszeres ellehetetlenítése, felszámolási kísérlete is. Ez a folyamat már rég elkezdődött, a MOGYE magyar tagozatának sorsát vélhetően egészen magas állami körökben pecsételték meg, a bedarálásban pedig szekus módszerek sejlenek. A Petru Maior Egyetemmel való kényszerházasság miatt felerősödött a tiltakozók hangja, ám az ellenkezés megkésett.

E mostani, áldatlan helyzetben Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára jelezte: nem szabad a fejünket a homokba dugnunk, gondolkodni kell azon, hogy az erdélyi magyar orvosképzést illetően radikálisan más úton induljunk el. Ezt követően a Sapientia rektora jelezte, szükség esetén a Sapientia otthont nyújthat a MOGYE magyar tagozatának, ám Dávid László azt is hozzátette: ez a MOGYE magyar tagozatának feladását is jelentené.

Ha tehát Marosvásárhelyen tovább súlyosbodik a magyar orvosképzés ügye, a jelek szerint újra Budapest segítségére lehet számítani. Ez biztonságérzetet nyújt, ám egyben viszonylagos kényelmi állapotot is jelent, ráadásul eközben a magyar tagozat kerékkötői újabb győzelmet ünnepelhetnek. Furcsa, bizarr helyzet, s tudva azt is, hogy egy valamirevaló orvosi egyetem létrehozása több évtizedes munkát kíván, nagy kérdés, elégedettek lehetünk-e egy ilyen kényszermegoldással? Hiszen ez azt is jelentheti, immár megszokott, szinte természetes, hogy nyelvi és kisebbségi jogaink súlyosan sérülnek, Marosvásárhelyen és Bukarestben azt tehetnek a magyar közösséggel, amit csak akarnak.