A költő pedig megjegyezte: „Leginkább az önelégült emberektől tartok. A történelem, közlekedett légyen bár harci szekéren, lovon vagy szuperszonikus gépen, mindig felhizlalta őket az örök Galileik idegein s Dózsák húsán, magával hurcolta, de hasznukat nem látta mégsem.”

S nem látja ma sem, noha a világ fél évszázad alatt, amióta költőnk választott városban él, mégiscsak változott. Gúnyát cserélt ugyan, a kelleténél is többször, ha lelket nem is.

Tudjuk, fölnevelő kisvárosainknak nemcsak agoráik s önnön dicsekvéseikbe bele nem fáradó, önelégült lokálpatriótáik vannak, de lelkük is. Farkas Árpád ötven esztendeje él Sepsiszentgyörgyön, s ad jelentéseket versben, prózában a város lelkének változásairól! Versein nemzedékek nőttek fel, akik ma is hallják a kisdobot, s elbűvöli őket a csöpp fényesség a szülőföld felett. Miközben a havasi szél, ahogyan egy régi, borzongató versében jósolta: „átfut a termen füstös fellegeivel, / s váratlanul kigyulladnak a nyelv sanyarú vermeibe / elásott szavak, / arcokra vénült várakozások, / fogakra kövesedett követelések…”, és „az ajtófélfából félelmetes lassan / kiolvad a fejszeél”.

Igen, kiolvad egyszer, s akkor magunkra maradunk egymással az őszinteség krematóriumában. S választanunk kell, hiszen váratlanul fejeződik be az örök halasztás háromszéki bolerója.