Ez vajon nem az a Karcsi, akivel a tüzérségnél szolgált annak idején? Azt hívták Baloghnak. De hát az jóval fiatalabb volt nála. A fekete macska fürgén kiugrott a kályha alól, ahogy leesett a kanál. Nem étel, te! Az öreg­asszony bosszúsan lehajolt, és visszadobta a tálba. Olyan falánk, hogy ilyent a világ sem látott. Most kaptak enni, a másik bezzeg tud aludni, nyugodtan. Csak ez a fekete ilyen mohó. Annak idején a háború alatt még volt egy ilyen fekete macskám. De mégsem ilyen volt az, hanem sokkal kövérebb. A Béla részét mindig ő kapta az alatt a néhány hónap alatt; szeretetből is, ételből is. Ez Karcsi lesz, annak is volt két fia, felesége. Testvére is volt, egy öccse, ha minden igaz. És azóta unokái is lehetnek. Hogy félt mindig a haláltól szegény Karcsi...
Miután újra megmosta az utolsó kanalat, az öregasszony befejezettnek tekintette a mosogatást. Lassan az ajtóhoz cipelte a tálat, és egy piszkos vederbe öntötte a tartalmát. Megtelt. Félt, hogy nem láthatja többet a fiait. Mindenki félt, én talán nem féltem? Ha csak rágondol az ember, megborzong. Jó lehet annak, aki nem tudja, mit jelent a háború. Zsíros víz. Mégsem maradt holnapra a mosogatás. Nem volt sürgős, de legalább telt az idő ezzel is. Ez a macska még a vizet is megszagolja...
Az öreg ásít, és leteszi az újságot az ágy melletti kis asztalra. Isten nyugtassa szegény Karcsit, ha nem ő volt, akkor is. Vajon hogy fog szólni az én gyászjelentésem? Mindegy. A mai újság érdekes volt, de újra elment egy ismerős. Ez is megvolt. Van az a mondás, hogy amit ma megtehetsz… Évek óta ehhez tartja magát, mióta is? A háború óta – lám, valamire jó volt a háború is. Ha nem lett volna, most mihez mérnék az időt? Nahát, milyen butaságokra gondolok, csak ettől őrizzen meg mindenkit az Isten! Egyszer mindnyájan elmegyünk, szép csendesen. Észre sem veszi a világ. Nem baj, mi már megvívtuk a magunk csatáját, most a fiatalokon a sor. Minden embernek meg kell érnie legalább egy háborút, ezt mondta valamikor a nagyapám. Szomorú, de így van ez. Neki mindig igaza volt.
Az öreg felült az ágyban, cigaretta után nyúlt, de ekkor hatalmas robbanás hallatszott. Bumm! Mintha menny­dörgött volna az ég… Keze megállt a levegőben egy pillanatra, miközben társára nézett, aki éppen elrakta azt a pár edényt. Mi lesz most velünk? És ekkor újabb robbanás hallatszott. Mindkét macska az ágy alá menekült. Kint nyüszít a kutya. Az állatok megérzik a veszélyt. Újabb robbanás. Az öregek úgy néznek egymásra, mint akik tudták, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. És mégis. Félnek. Nekünk már mindegy, de mi lesz ezekkel a fiatalokkal? Ha a vejemet behívják, majd Kata is hazaköltözik. Újabb robbanás. Tulajdonképpen mindegy, úgyis csak itt laknak a szomszédban. Robbanás. Futólépések hallatszanak, aztán hirtelen nyílik az ajtó, és vidáman belép a fiatalasszony:
– Anyuka, jöjjenek ki, elkezdték a tűzijátékot! Olyan szép, éppen fölöttünk robbannak.
– Erre bezzeg van pénze a városnak – jegyzi meg halkan az öreg, és remegő kezével végre rágyújt a cigarettára. – A mi háborúnk volt igazi tűzijáték, nem ez...