Egyszer Mátyás király vadászatra készült. Szerette volna tudni, hogy milyen időre számíthat. Megkérdezte hát az időjóst:
– Lesz-e eső?
Az időjós mindenféle tudós könyvekben lapozott. Belekukucskált a csillagvizsgálójába, hogy kifürkéssze a csillagok állását, végül jelentette:
– Uram, legalább két hétig nem lesz eső. Mehet felséged bátran vadászni.
Felkészült a király a vadászatra. El is indult másnap a kíséretével, s magával vitte az időjóst is. Amint egy legelésző nyáj közelébe értek, a juhász szamara éktelen iázásba fogott, aztán vadul hengergőzni kezdett a földön. Mátyás király megkérdezte a juhászt:
– Ugyan, mi baja annak a szamárnak, hogy olyan fertelmesen iázik s hempereg?
– Nincs annak semmi baja, uram, csak vihart érez – mondta a juhász. – Meglátják, fél óra se múlik el, és itt a nagy jégeső s a vihar.
Mondja ezt Mátyás király az időjósnak, de az váltig állította, hogy jó idő lesz. Menegettek tovább. Hát, fél óra múltán olyan vihar kerekedett, akkora felhőszakadás lett, hogy a vadászok bőrig áztak. Mátyás király akkor odasúgta az időjósnak:
– A szamár lett az időjós, s az időjós lett a szamár!
Kell a nádnak az eső?
Egyszer Mátyás király az embereivel az országot járta. Nagy szárazság volt. Poros úton, szomjasan, éhesen poroszkáltak Buda felé. Az út mentén nagy nádas volt. A nád között víz csillogott. Megszólalt Mátyás király:
– Milyen szép nád! Ej, de kellene egy jó eső! Ha ez így megy tovább, még a nád is kiszárad.
– Ugyan, uram, minek kellene a nádnak eső, hiszen térdig érő vízben áll! – mondta az egyik úr.
A többiek is csak azt állították, hogy a nádnak nem kell eső. Mátyás király nem szólt többet a nádkérdésről, de már tudta, hogy mivel vág vissza az uraknak. Végre hazaértek Budára, alig várták, hogy egyenek-igyanak. Mátyás király megparancsolta az inasoknak, szakácsoknak, hogy jó sós gulyást adjanak vacsorára. Mindegyik úr lába alá tegyenek egy dézsa vizet, s az asztalra semmi, de semmi italt ne rakjanak. Na, leültek enni. Azt mondta most az uraknak Mátyás, hogy mindenki tegye bele a lábát a dézsába. Beletették. Ettek jóízűen a gulyásból, mert éhesek voltak, de egyszer csak kezdtek megszomjazni.
– Uram – fakadt ki az egyik úr –, enni adtál, de innivaló egy csepp sincs az asztalon!
– Ugyan, minek nektek az innivaló, a lábatok térdig vízben van!
Az urak megértették Mátyás király tréfáját. Megértették, hogy azért, mert a nád töve vízben van, annak is kell az eső. (Kóka Rozália gyűjtése)
